Köszönöm

Késő délután volt, az iskolaév utolsó napja, csak egy-két diák lézengett a folyosókon, a többiek az udvaron élvezték a nyári napsugarak simogatását, Harry azonban épp készült lemenni a Piton professzor irodájába – immáron sokadszorra azokban a percekben. Már talán háromszor is megszámolta, hány lépcsőfok került megépítésre a bejárati csarnok és a pincefolyosók között, de még mindig nem szánta rá magát, hogy Piton szeme elé kerüljön. Pedig meg kell tennie, így lenne helyes, és hát megérdemel ennyit a bájitaltan professzora, bármennyire is rémesen undok olykor (mindig).

Harry nagyot sóhajtott. Voldemorttal is könnyebb volt szembeszállni, pedig ő nem csak a porig akarta alázni, hanem meg akarta ölni, mégis nagyobb bátorságot érzett magában akkor, mint most. Végül aztán nagy levegőt vett, lesétált a pincébe, végigment a folyosón, és megállt Piton professzor irodája előtt. Már csak be kell kopognia. Megtörölte izzadt tenyerét a talárjába, és felemelte az öklét.

Kop-kop-kop.

Három rövid, egyszerű koppanás. Piton hirtelen feltépte az ajtót, s horgas orra mentén lebámult Harryre.

− Potter! Mit akar?

Harry nyelt egy nagyot.

− Beszélni szeretnék önnel, tanár úr.

− Felételezem, nem a nyárra feladott bájitaltan házi feladatáról akar eszmét cserélni velem…

− Nem, uram, nem igazán.

− Figyelmeztetem, Potter, ha rabolni merészeli az időmet, a szeptembert büntetőmunkával kezdi.

− Értem, uram.

− Befelé!

Harry ugyan még soha nem járt Piton irodájában, de annyira ideges volt, hogy körül sem bírt nézni, és inkább miután Piton ráförmedt, hogy "Üljön le!", belekezdett a mondókájába.

− Én szeretném megköszönni, hogy megmentette az életemet, uram.

Piton értetlenül összevonta a szemöldökét.

− Miről beszél, Potter?

− A kviddicsmeccsről, uram. Mógus professzor mondta, hogy amikor ő megtámadott, akkor maga meg akart védeni engem, és mivel ezt most így megtudtam, meg akartam köszönni. Öhm… Köszönöm.

Piton egy pár másodpercig fürkészően szemlélte Harryt, aztán bólintott.

− Igazán nincs mit, Mr. Potter. Ez a dolgom.