Főoldal » Fájlok » Severitus

Elégtétel...? 4. fejezet
2012-08-22, 10:20
Félelem és megnyugvás


Dumbledore professzor egyszer azt mondta, a pallérozott elme számára a halál nem más, mint egy új kaland kezdete. Harry ugyan nem tudta, hogy az ő elméje pallérozott-e – bár gyanította, hogy addig még nagyon sok víznek kell lefolynia a Temzén, ameddig bepallérozódik -, abban mindenesetre biztos volt, hogy a halál kalandjában nem akar részt venni. Persze, ha más mód nincs arra, hogy Voldemort örökre eltűnjön a föld felszínéről, akkor inkább ő is vele hal, de… Nem, Harry nem úgy tervezte, hogy holnap véget ér az élete, ahogy Perselus sem. A férfi már előre gondosan megtervezte a nyár szinte minden egyes programját, beleértve az utazást Cokeworth-be is, abban tehát Harry egész biztos volt, hogy amíg el nem jut anyja szülővárosába, nem akar távozni. Két éve vár az utazásra, nem akart lemaradni róla.

Ennyi idő telt el azóta, hogy Malfoy fellógatta, két év, hogy Perselus kirótta rá az aszúfügés büntetőmunkát, két éve már, hogy elindultak a megbékélés útján. Mára odáig jutottak, hogy a tavaszi és téli szünetet Harry már Perselus lakosztályában töltötte, mint minden normális gyerek, aki hazamegy a szüleihez.

Harry most befészkelte magát a kanapé sarkába, és olvasni kezdte a tűz halk ropogása mellett a Kviddics évszázadait. Annyira elmerült a könyvben, hogy meg sem hallotta, amikor Perselus belépett a nappaliba.

− Elképzelésem sincs, mi újat tud neked még mondani az a könyv, Harry!

Perselus levette magáról a köpenyét és felakasztotta, majd odament Harryhez, és leült mellé. A fiú becsukta a könyvet, és huncut tekintettel Pitonra nézett.

− Körülbelül annyit, mint amit neked azok a több száz éves bájitalkönyvek, amiket néha előveszel, és csak úgy falod a sorait – vágott vissza szarkasztikusan.

− Azok a könyvek igenis tudnak újat mondani, te szemtelen kölyök – húzta össze rosszallóan a szemöldökét Perselus, habár szeme csillogásából ki lehetett találni, hogy egyáltalán nem dühös Harryre. – Példának okáért, Mr. Potter kiderült, hogy ha több komponensű bájitalokat vegyítjük az egykomponensűekből kinyert vegyítetlen elemekkel, akkor…

− Oké-oké! – nevetett Harry. – Lassan megtanulhatnám, hogy ellened úgyse nyerek szócsatát.

− Igen, ez nagyon valószínű – mondta selymesen Perselus -, de talán, majd ha nagyobb leszel, megadatik ez a csoda – felelte, és közelebb húzódott Harryhez, aztán átvetette a kezét a vállán.

Mindketten kimondatlanul is tudták, hogy mire gondol a másik, és hogy miért is ilyen feszült a hangulat – mert attól, hogy viccelődnek egymással, mégis érezni lehet, hogy ez a nap most más, mint a többi. Ezt a napot beárnyékolta a másnapi csata a Sötét Oldallal, a lehetséges végkimenetelek számolgatása, a félelem, hogy bárkit is elveszthetnek – márpedig ez mindenképp be fog következni, ez ellen senki nem tehetett semmit. Harry abban reménykedett, hogy ha már el kell veszíteni valakit (valakiket) az ő oldalukról, akkor az nem valamelyik közeli barátja lesz. Azt nem tudná elviselni, még Perselus segítségével sem.

Márpedig Perselus mellette fog állni, ebben Harry egyáltalán nem kételkedett. Azóta, hogy tavaly év végén a tanár felajánlotta, hogy a nyarat töltse vele – természetesen csakis azért, hogy megkönnyítsék egymás dolgát, és ne keljen Harryt egyfolytában hurcolni egyik helyről a másikra, hogy gyakorolhassák egyik vagy másik tantárgyat – olyan mértékben rajta tartja a szemét, mint talán még soha. Napi rendszerességgel foglalkozik vele, s nem csak tanulás kapcsán: piknikeznek, sakkoznak, kviddicseznek, Perselus még egy tévét is beszerzett, csakhogy Harry nézhesse, hiszen a Privet Drive-on erre nem igazán volt lehetősége. Sőt, mint kiderült, Harry tehetséget mutatott a rajzolás-festészet irányába, így Perselus elhalmozta őt egy halom papírral, színes ceruzával, zsírkrétával és ecsettel, meg festékkel.

Perselus egyszer azt mondta, lehet kifesteti Harryvel az egész lakosztályt, így a fiú viccből egyik nap a szobája falának egy részére gyönyörű képet készített. Mikor Perselus bement a szobába, elképedve nézte műalkotást, aztán szó nélkül kiment, magához vett egy fényképezőgépet, és megörökítette a festményt. Ez egyfajta rituálévá vált, melyet minden vasárnap eljátszottak más-más képpel. Hamarosan betelik a harmadik Harry festményei fényképalbum is.

− Nem lesz semmi baj – suttogta halkan Perselus, és még szorosabban magához húzta a fiút, biztosítva igazáról, támogatásáról. – Holnap este ismét itt ülnünk majd, és örülni fogunk, hogy véget ért ez az egész őrület. Új és nyugodt életet kezdünk, meglátod.

Harry szíve megdobbant ennek hallatára, attól eltekintve, hogy ezt már ezerszer átbeszélték (és hogy Perselus kész terveket kovácsolt), csak éppen nem ennyire nyersen kimondva.

− Tudom – szólt Harry. Aztán hirtelen kibukott belőle. – De akkor is félek!

− Tudom – felelte Perselus is. – Viszont én ott leszek melletted, Harry, egy tapodtat sem mozdulok, és ha kell, akár…

− Ki ne mondd! – kiáltott fel Harry.

Perselus kifejezéstelen arccal pillantott a griffendéles dühös ábrázatára.

− Mégis mit?

− Azt, hogy akár meg is halnál értem!

− Talán ez bűn? – kérdezett rá Perselus még mindig hűvös nyugalommal, amivel láthatóan még jobban idegesítette a fiút.

− Igen, az! – ordította szinte magából kikelve Harry. – Túl sokan haltak már meg azért, hogy én élhessek! Elegem van belőle, hogy mindenki meghal körülöttem, akit szeretek!

− Azt hittem már tisztáztuk párszor, hogy nem vagy felelős a halálukért. – Perselus figyelmeztető pillantást vetett Harryre, aki értett belőle: ha ismét felhozza ezt a témát, a férfi egész biztos kimossa a száját szappannal. Ez az eshetőség pedig lehűtött a fiút.

− Nem, nem erre gondoltam. - Harry nagyot sóhajtott, és ezzel a lendülettel vissza is ült a kanapéra, habár nem emlékezett rá, mikor is ugrott fel onnan. – Én csak… csak… nem akarlak elveszteni téged is – mondta ki végül szerencsétlenül, és legnagyobb rémületére még a hangja is megvékonyult.

Perselus ennek hallatán mordult egyet, és beletúrt a hajába.

− Harry – szólt, és megragadta a griffendéles arcát. – Azt nem ígérhetem meg, hogy nem fogok meghalni…

− De…

− Most én beszélek, ne szólj közbe – morogta. – Tehát, nem ígérhetem meg, hogy nem fogok holnap meghalni. Ezt senki sem tudhatja; de azt garantálom, hogy minden tőlem telhetőt megteszek, hogy életben maradjak. És tőled is ugyanezt szeretném kérni, rendben?

Harry ennek hallatán csupán bólintani tudott, de Perselusnak ennyi is elég volt.

− Akkor most mennyünk aludni, holnap nehéz napunk lesz. Jó éjszakát, Harry! – Azzal Perselus felállt, és elindult a szobája felé.

Harry vacillálva nézett utána. Meg kell tennie, ki kell mondania, amire már jóformán tavaly év vége óta készül. Hiszen Perselus annyi mindent tett már érte, befogadta őt, és gondoskodott róla, ahogyan egy szülő teszi azt. Annyira meg szerette volna hálálni ezt valahogy annak ellenére, hogy a bájitalmester mindig azt próbálta beleverni a fejébe, hogy nem tartozik semmiért neki. Végül összeszedte az összes griffendéles bátorságát, nagy levegőt vett, és bizonytalanul megszólalt.

− A… Apa!

Perselus megdermedt menés közben, mintha sóbálvány átkot szórtak volna rá, aztán lassan megfordult, és a megszeppent Harryre nézett.

Harry úgy érezte, lassan már órák óta csönd van körülöttük, és csak néznek és néznek egymásra, és mintha Perselus is egyre dühösebb lenne, az ő szíve meg már annyira dobog, hogy a bordái is kiszakadni készülnek. Aztán nagy sokára Perselus gyengéden megszólalt.

− Igen?

Harryből egy csapásra távozott a bennrekedt levegő, és szívből elmosolyodott – látszott, hogy Perselus is megkönnyebbült, és az ő ajkán is ott játszadozott egy mosolyféle.

− Cs-csak azt akartam megkérdezni – kezdte Harry kissé zavarban -, hogy ha… amikor vége lesz a háborúnak, mikor is indulunk pontosan Cokeworth-be?

− Talán úgy egy-két hét múlva. Ne feledd el, hogy utána még a riporterek is rád akarnak majd akaszkodni, és egy sajtótájékoztatót még mindenképpen kell tartanod. Reményeim szerint tanúskodnod nem kell majd, de ha mégis, Albusszal megpróbálunk majd közbenjárni az érdekedben

− Az jó lenne, köszönöm – bólintott Harry hálásan.

− Nincs mit, de most menj aludni, Harry. És ne felejtsd el bevenni az Álomtalan Álom bájitalt.

Harry habozott egy picit, de aztán mégis elindult a szobája felé, holnap tényleg nagyon nehéz napja lesz, ki kell aludnia magát.

− Rendben. Jó éjt… apa!

− Jó éjt, fiam!

~*~*~Félelem és megnyugvás~*~*~


Perselus órák óta karjaiban tartotta a végletekig meggyötört fiát. A csatatéren hiába próbált közelebb férkőzni hozzá és Voldemorthoz, a Harry által generált pajzs egyszerűen nem engedte. Végig kellett néznie, ahogy a Sötét Nagyúr a lehető legundorítóbb átkokkal megkínozza az ő, Perselus, gyermekét, és nem tudott ellene tenni semmit. Perselus ott, a pajzson kívül úgy érezte, mentem belehal a fájdalomba, hogy szenvedni látja a fiát – a tehetetlenség érzése szinte felőrölte az idegeit. Mikor végül Harry kimondta a Halálos Átkot, s elájult, a pajzsok is lehullottak, s Perselus azóta csak annyi időre engedte el a fiút, amíg meggyógyította a sebeit, megmosdatta, aztán ismételten a karjaiba vette, és együtt feküdtek Harry ágyában.

Perselus most már nem aggódott. Tudta, hogy Harry képes lesz átvészelni ezt az időszakot is, mint oly sokat rövid élete során. Ő pedig ott lesz mellette, támogatni, szeretni fogja, és mindent el fog követni annak érdekében, hogy fiának soha többet ne keljen szenvedni, hogy boldogan éljen. Mert – habár nem tudta egészen pontosan, de zsigereiben így érezte - ez az, ami egy szülő feladata.

Perselus nem félt többé, megnyugodott.

Vége
Kategória: Severitus | Hozzáadta:: Scale | Címkék (kulcsszavak): nem korhatáros, Severitus
Megtekintések száma: 412 | Letöltések: 0 | Hozzászólások: 3 | Helyezés: 5.0/2
Összes hozzászólás: 3
0 Spam
3 Mary32  
Még mindig imádom ezt a történetett jó volt újra olvasni  smile köszönöm
Mary

0 Spam
1 Smaragd  
Szia,
a négyből ez volt a kedvenc részletem biggrin

0 Spam
2 Scale  
Szia!

Ezzel nem vagy egyedül, nekem is ez a rész a kedvencem. smile Köszi, hogy írtál! smile

Hozzászólásokat csak regisztrált felhasználók írhatnak.
[ Regisztráció | Belépés ]