Főoldal » Fájlok » Snarry

WizardAir Légitársaság
2014-11-09, 21:54

1991. augusztus 31.

Gyönyörű, napos, szélcsendes időnek néztek elébe Anglia lakói, s ennek leginkább az első számú angol mágikus légitársaság, a WizardAir, annak is legjobb pilótája, William McKenna örült.

A büfé, ahol a repülésig hátralévő üres perceit töltögette, inkább hasonlított egy kantinhoz, mint egy repülőtér büféjéhez; és habár William mindennél jobban utálta a kórházakat, meg a rájuk emlékeztető dolgokat, mégis nyugodtan iszogatta reggeli kávéját hat kanál cukorral ízesítve.

Will lustán magához hívott egy Prófétát az ajtó melletti tartóból. Szemei szinte csak átsuhantak a híreken, s azon kívül, hogy a kilencven százalékuk unalmas, semmitmondó zagyvaságok voltak, másvalamiben is megegyeztek: az összes cikk ilyen-olyan formában, de megemlítette a Kis Túlélőt. William el kellett, hogy ismerje, a prófétás írók csak tudnak valamit, ha még a bájitaltőzsdei írásukba is be tudták szuszakolni szerencsétlen gyereket, aki holnap kezdi első évét a Roxfortban.

Will jól emlékezett rá, hogy mennyire várta az iskolába való kerülést, na meg az első repülésóráját, mert habár addigra már az apja megtanította repülni, mégis maradandó élménynek számított, amikor találkozhatott a WizardAir egyik pilótájával. Ekkor történt, hogy a kviddics-karrierjéről szóló álmok egy szempillantás alatt semmivé foszlottak, és helyébe léptek a pilótává válásról szóló tervei.

Elkalandozó gondolataiból egy, a vállára nehezedő kéz súlya rángatta vissza.

− Billy fiú! – kiáltotta egy öblös, mély hang.

Willnek megfordulnia sem kellett, hogy tudja, ki környékezte meg ismételten. Harvey Denton egy agyatlan, beképzelt trollpalánta hírében állt, Will pedig nem tudott nem igazat adni a híreszteléseknek. Elképzelése sem volt, hogyan juthatott el a pilótává válásig Harvey; ész és tehetség híján valószínűleg nagyon nehezen, mindenesetre ott volt, és úgy viselkedett, mintha a világon ő lenne a legjobb – mindenben. Pedig ezt korántsem lehetett kijelenteni, ennek ellenére egyhuzamban hatszor is ő lett az év pilótája.

Hat év. Ennyi ideje kellett elviselnie Harveyt. Will pedig tűrt és tűrt, és amikor már nagyon a végét járták az idegei, akkor a repüléssel gyűrte le a fáradalmakat, a kihasználtság érzését, a meg nem becsültség fájdalmait.

− Hogy vagyunk ma, Billy? – kérdezte jókedvűen Harvey, és elvéve Will kávéját, egy hajtásra kiitta a megmaradt adagot. – Ah – fintorodott el –, kicsit édesre sikeredett, nem gondolod?

Will a legkevésbé sem gondolta, hogy rossz lenne a kávéja, annak viszont rendkívül örült, hogy Harveynak nem ízlett – csak azt sajnálta, hogy nem akadt a torkán.

− Na, és mesélj, Billy, hova lesz a fuvar a mai napon?

Harvey királyokhoz hasonló méltóságteljes pózt vett fel a székében ülve, és úgy figyelte Willt, mintha legalábbis az alattvalója lenne.

Will lenyelte dühét és sértettségét.

− Skócia lesz az úti cél – válaszolta nyugodtan.

Harvey lefitymáló tekintetet vetett Willre.

− Los Angeles – tárta szét büszkén a karjait. – Ráadásul – hajolt előre, mintha valami nagy és szaftos titkot készülne elárulni –, teltjárat lesz. Imádnak engem…! – vigyorodott el áhítattal Harvey, és Will nem tudta eldönteni, hogy mondja-e meg neki, miszerint az utasok nem azért utaznak az angyalok városába, mert ő a pilóta, vagy inkább hagyja meg az álomvilágába, úgysem hinne neki. Végül nem szólt egy szót sem, Harvey pedig egy királyt is megszégyenítő eleganciával távozott a büféből. Will megcsóválta a fejét, bosszúsan ránézett az üresen ásító kávéscsészéjére, majd felállt, és követte pilótatársát, hogy felkészüljön az előtte álló utazásra.
 

*



A rögzítő bűbájnak hála minden utas biztonságosan ült a szőnyeg által automatikusan kialakított ülésen, ahol még egy karfa is átölelte őket felszállás közben. A tértágító bűbájnak köszönhetően harminc mágus indult útnak Skóciába, és amint felszálltak, a pilóta, Will, egyből aktiválta a buborék bűbájt, amely mindenféle időjárási viszonyoktól megvédi az embereket.

Rossz időjárástól azonban nem kellett tartaniuk: gyönyörű, napos időnek néztek elébe Willék, és úgy tűnt, ez nem is fog változni az elkövetkezendő két órában. Az utasok egészen addig nyugodtan beszélgettek egymással, amíg meg nem jelent előttük egy sűrű, fekete felhő, mely egy szempillantás alatt bekerítette őket, majd rájuk is telepedett. A burán képtelenség volt kilátni; Will próbált különböző bűbájokat, átkokat lövellni, hátha el tudja oszlatni a felhőt, de nem járt sikerrel. Végül megtörtént a legrosszabb, amitől tartott. A buborék bűbáj megszűnt, s vele együtt az összes védelmi varázslat megszakadt, a repülőszőnyeget működtető varázs ugyancsak eltűnt, s a harminc utas, velük együtt Will zuhanni kezdett a mélybe.

− Hoppanáljanak, emberek! – ordította Will. – Hoppanáljanak!

Azonban hiába kiabált, se ő, se az utasok nem tudtak dehoppanálni – mindannyian a mélybe vesztek.
 

*



1999, valamikor szeptember és november között

Perselus dühösen dobta le a Reggeli Próféta aznapi számát az asztalra. Régebben is gyakran előfordult, hogy a beletiportak a becsületébe, megsértették, gúnyolták, mégsem érdekelte, most azonban, hogy vége lett a háborúnak, és bebizonyosodott, hogy végig a világos oldalon állt, elvárt volna egy csipetnyi tiszteletet, amit tulajdonképpen pont ugyanúgy nem kapott meg, mint régen. A média a háború óta nyíltan gúnyolódott rajta, nem féltek a megtorlástól, a kölykök pedig egyre több mindent engedtek meg maguknak: bűzbombák, trágyagránátok, Weasley-termékek egész sorozata… Perselus egy ideig Friccsel karöltve próbálta meg felvenni a harcot a „csínytevések” ellen, büntetőfeladatok egész sorát zúdította a pimaszokra és önmagukra, de semmi haszna nem volt; csupán szélmalomharcot vívtak.

Aztán Perselus egyik nap úgy ébredt, hogy elege van. Betelt az a bizonyos pohár; nem akar többé tanítani, de amikor belépett a Nagyterembe és végignézett az asztaloknál ülő diákseregen, gonosz mosoly suhant át az arcán: ha a Sötét Nagyúr nem rettentette meg, akkor pár száz taknyos kiskölyök fogja kikészíteni? Nem, azt már nem!

Azonban ahogy azon a végzetes napon ránézett a Reggeli Próféta utálkozó és mocskolódó cikkére, rájött, hogy tényleg vége. Nem bírja tovább, vissza szeretne vonulni, és eltűnni a színről.

Tíz perce becsengettek az első órára, Perselus hallotta a bájitalterem felől áramló zsivajt, de esze ágában sem volt beengedni a tanulókat a helyiségbe, még a végén felrobbantanának bent valamit. Végül aztán döntött, s tettre készen megragadta az újságot, kivágtatott a lakosztályából, és csattogó talárral egyenesen Dumbledore irodája felé vette az irányt.

− Leprikón csokoládé!

A kőszörny a helyes jelszót meghallva azonnal félreugrott a keretéből, utat biztosítva Perselusnak, ő pedig rálépett a csigalépcsőre, és hagyta, hogy az felvigye az igazgatói iroda ajtaja elé. Bekopogott, majd meg sem várva az invitálást, azonnal be is nyitott.

Albus Dumbledore az asztalnál ült, épp egy hosszú pergamentekercset olvasgatott, ám bájitaltanára bosszús ábrázatát látva félretette a munkáját.

− Igazgató úr, felmondok – jelentette ki Piton ellentmondást nem tűrő hangon, miközben megállt az íróasztal előtt.

Dumbledore feljebb tolta horgas orrán a szemüvegét, és elnéző mosollyal figyelte Piton haragos arcát.

− Ugyan már, Perselus, hova ez a nagy sietség? – Dumbledore az egyik bársonyszék felé intett. – Üljön le, beszéljük meg ezt az elhamarkodott döntést.

− Ez nem elhamarkodott döntés! – Perselus az igazgató elé tette a Reggeli Prófétát, s várakozóan figyelte Dumbledore-t, aki ránézett az újságra, majd vissza Perselusra.

− Szerintem pedig az – sóhajtott egy nagyot a mágus. – Perselus, kérem… - intett ismét a szék felé. Piton egy darabig még makacsul ellenállt, hiszen tudta, hogy ha leül, akkor Dumbledore még arra is képes lenne, hogy elhessegesse a felmondás iránti vágyát, de aztán végül csak beadta a derekát, és kegyesen helyet foglalt.

Dumbledore hátradőlt a székében, sátor módjára összetámasztotta ujjait, és csillogó szemekkel figyelte kollégája sötét ábrázatát.

− Miért akar felmondani, Perselus? Talán ezért? – pillantott a Prófétára. – Hiszen a Roxfort az otthona. Nem olyannak ismertem eddig, aki egy ostoba, ámde vérlázító cikk miatt feladja mindazt, amit szeret.

− Nem adom fel, Albus, csupán váltok valami másra – korrigált kimérten Perselus.

− Oh, értem. Tehát akkor a ma megjelent cikknek semmi köze a döntéséhez…?

− De van – bólintott Piton. – Az adta meg a kellő lökést, hogy végleg elhatározzam magam.

− Valóban? – húzta fel a szemöldökét Dumbledore. – És mihez szeretne kezdeni, miután itt hagyta az iskolát? – érdeklődött finoman. – Esetleg bájitallabort nyit?

Perselus arcán egy ritkán látott mosoly jelent meg, miközben a szeme ravaszul megcsillant.

− Második oldal, harminchatodik sor.

Albus meglepődve emelte fel az újságot, a megadott koordinátára lapozott, majd hangosan olvasni kezdte a részletet.

„Perselus Piton nem ért semmi máshoz a kotyvasztáson és a fekete mágián kívül, valószínűleg még az 1991-ben tönkrement WizardAir Légitársaságot sem lenne képes újból feléleszteni.”

Dumbledore-nak ritkán tudott bárki is meglepetést okozni, de Perselusnak most mégis sikerült. Ahogyan az igazgató végigolvasta a sorokat, döbbenten nézett fel az újságból az elégedetten ülő Pitonra.

− Perselus, ugye nem gondolja komolyan…

− De igen, Albus, véghez fogom vinni a tervemet, méghozzá sikeresen.

Dumbledore lassú mozdulatokkal összehajtotta az újságot, és finoman letette az asztalra.

− Abban egy pillanatig sem kételkedtem, drága fiam, hogy sikeresen életet lehelne a Légitársaságba, azonban féltem, amiért feladja az életét, a munkáját. Hiszen ön a varázslótársadalom legnagyobb élő bájitalmestere, és mindezt eldobná csak azért, mert valaki megsértette?

Perselus nagyot sóhajtott, aztán felállt, és az ablakhoz sétálva kinézett a roxforti tájra, mely az őszi napsütésben fürödve is pompázatosan festett. Piton tudta, hogy hiányozni fog neki a hely, a lakók, még a szellemek is, hiányozni fog neki a roxforti légkör, de akkor is változásra vágyott.

− Albus, attól még, hogy elmegyek, ugyanúgy bájitalmester maradok – felelte. – Nem adok fel semmit, inkább bizonyítani fogok; nem a firkásznak, hanem magamnak. Másrészt, már elég rég érlelődik bennem a gondolat, hogy mást csináljak. Ön is tudja, Albus, hogy nem azért jöttem a Roxfortba, mert régóta dédelgetett vágyam lett volna, hogy tanári pályára lépjek.

− Tudom – mormolta csendesen Dumbledore, s néhány másodperc erejéig elveszett az emlékek forgatagában. – Ettől eltekintve, remélem, tudja, Perselus, hogy én maximálisan támogatom bármiben, amibe belekezd, és biztosan tudom, hogy sikerülni fog fellendítenie a WizardAir Légitársaságot.
Piton hátat fordított az ablaknak, belenézett a csillogó, kék szemekbe, ahol nem látott mást, csak feltétlen bizalmat és támogatást, mindössze az ajkakon játszadozó mosoly volt egy picit szomorkás.

Perselus bólintott – tudta, hogy mondania kéne valamit, hiszen egy jó ideig lesz ez az utolsó alkalom, hogy találkoznak, de képtelennek érezte magát megszólalni. A nyálas búcsúzkodások, a szentimentális szóáradatok nem az ő asztala volt. Így mindössze csak két szót mondott, amolyan pitonosan.

− Viszlát, Albus! – aztán már indult is az ajtó felé.

− Perselus! – szólt utána hirtelen Dumbledore.

Piton visszafordult, és várakozóan figyelte a székéből felálló barátját.

− Remélem, tisztában van vele, hogy a Roxfort kapuja mindig nyitva áll ön előtt.

Perselus nyelt egy nagyot, és ismét bólintott.

Az igazgatói iroda ajtaját halkan csukta be maga mögött, tudta, hogy ezzel lezárult életének egy igen hosszú korszaka; ezt az egyetlen egy lépést már rég meg kellett volna tennie, nem lett volna szabad ilyen hosszú ideig várnia. A lakosztályában egyetlen pálcasuhintással összepakolt, összezsugorította a bőröndjét, aztán megragadott egy marék hopp-port, majd a kandallóba lépve vetett még egy utolsó pillantást a helyiségre, utána kimondta az úti célt.

− WizardAir Légitársaság!
 

*



Harry a Magnolia közön végigsétálva befordult a Privet Drive-ra, de ahogy meglátta az utcát, egy pillanatra megtorpant. Legutoljára akkor járt ezen a környéken, amikor tizenhét éves korában elmenekíttette Dursleyéket, néhány órával később pedig őt magát is kimenekítette a Rend – a háború utáni egy évben viszont eszébe sem jutott, hogy ellátogasson gyermekkora színhelyére; tudta, hogy a rokonai jól vannak, és ennyivel meg is elégedett. Most viszont mégis késztetést érzett arra, hogy elmenjen a négyes számú házba, habár maga sem értette, hogyan is jutott erre a döntésre. Mindenesetre a Privet Drive sarkán szobrozott, és csak figyelte a már minden szegletében ismerős környéket: az egyforma házak hosszú sorát, a rendezett kerteket, a nagy autókat… Minden pontosan olyan volt, mint két évvel ezelőtt; Harry az utcát nézve el sem tudta hinni, hogy kétszer háromszázhatvanöt nappal korábban egy háború részese volt, amit túlélt.

A lábai végül „életre keltek”, s lassan ugyan, de útnak indult a Roxfort előtti otthona felé. Lépéseit alaposan megfontolva tette meg a már-már végtelennek tűnő úton, miközben egyre csak az járt az eszében, hogyan fogja fogadni őt Vernon bácsi és Petunia néni. Vajon kidobják, mint egy rühes macskát, vagy beinvitálják, hogy a szomszédok ne fogjanak gyanút, aztán a szokásos kelletlenségükkel megtudakolják jövetelének okát? Feltételezése szerint inkább a második variáció a lehetséges…

A négyes számú házat már nagyon közelről szemlélhette, látta a rododendron bokrokat is, ahol tizenöt éves korában meghúzta magát, hogy hallgathassa a híreket, utána megpillantotta maga előtt az ajtó kopogtatóját is, melyen pont ugyanúgy csillantak meg a felkelő nap sugarai, mint sok-sok évvel ezelőtt. Harry ekkor jött rá, hogy habár már tizenkilenc éves, soha, egyetlen egyszer sem érintette meg a kopogtatót.

A hirtelen jött, furcsa gondolatot elhessegette maga elől, majd megnyomta a csengőt. A giling-galangozást követően Petunia néni hangja is felharsant.

− Dudlus, kérlek, nyisd ki az ajtót!

Harry Nagy D lassú lépteit figyelve kicsit hátrébb húzódott, de ahogy kinyílt az ajtó, előrébb lépett, és egy halvány mosolyt villantott unokatestvérére.

− Hello, Dudley!

Dudley falfehér arccal, tátott szájjal nézett farkasszemet Harryvel, úgy tűnt, nem tudta elhinni, hogy a két éve nem látott unokatestvére áll a házuk küszöbén.

− Ki az, Dudlicsek? – kérdezte Petunia néni. – Az egyik barátod?

Dudley nyelt egy nagyot, és még mindig Harryt nézve válaszolt anyjának.

− Harry az, anya!

− Nincs is Harry nevű…

Petunia néni hirtelen elhallgatott, kilesett a konyhából, a kezében lévő kristálypohár azonnal a földre zuhant. Harry már húzta volna elő a pálcáját, hogy egy Reparóval helyre tegye a kárt, de gyorsan meggondolta magát; az egyébként is nagy hatást gyakorolt belépőjét nem akarta még jobban elrontani. A hirtelen mozdulatot, melyet a keze tette a farzsebe irányába, végül egy tenyértörléssel zárt le.

− Öhm… sziasztok! – intett zavartan Harry. – Én csak… Hogy vagytok?
Petunia néni még mindig döbbenten figyelte unokaöccsét, Dudley azonban arcszínét visszanyerve elállt az ajtóból.

− Gyere be! – invitálta Harryt, aki bólintva átlépte a négyes számú ház küszöbét, és hagyta, hogy az ajtó becsukódjon mögötte, aztán Petunia néni elé állt.

− Segítsek összeszedni a szilánkokat?

A nagynénje összeszorította az ajkát (Harryben akaratlanul is felrémlett a penge vékony ajkú McGalagony professzor), és a fejét rázva nemet intett.

− Ülj le a nappaliban! – mondta, majd elsétált mellette, kinyitott a lépcső alatti gardrób immáron nyikorgó ajtaját, kivett belőle egy seprűt, meg egy lapátot, és amint Harry átlépett az összetört pohár maradványain, elkezdte felseperni őket.

Ahogy Harry körülnézett a nappaliban, ismételten megállapította, hogy semmi sem változott az eltelt két év alatt, csupán a Dudleyról készült fényképek gyarapodtak jelentős darabszámmal. Voltak ott versenyekről, ballagásról, évnyitókról képek, de egészen hétköznapi, elkapott pillanatokról is lehetett jelenetet látni, mint például Dudley a barátnőjével fagylaltot eszik.

Harry nagy nehezen elszakította a tekintetét a fotókról, aztán a kanapáéhoz sétálva helyet foglalt, s elmélázva állapította meg magában, hogy most még kívül állóbbnak érezte magát a Dursley-házban, mint gyermekkorában. Dudley a kanapé melletti fotelbe ült le, szemét kitartóan Harryn tartva, szinte még pislogni is alig pislogott, és még akkor sem rezzent meg egy pillanatra sem, amikor a konyha felől csörömpölés hangja szűrődött be.

Harry megköszörülte a torkát.

− Látom, még mindig bokszolsz – intett a fényképek felé.

Dudley bólintott.

− Sok díjat nyertél már?

− Van jó néhány a szobámban.

− Az jó – bólogatott hevesen Harry –, gratulálok!

Petunia néni ezt a pillanatot választotta a belépésre, kezében egy tálcát tartott, rajta teáscsészék, tejszínes kancsó és aprósütemények. Letette a tálcát a kanapékkal és fotelekkel körülvett kis asztalra, majd ő maga is leült egy fotelbe Harryvel szemben.

Egy ideig kínos csönd feszült hármuk között, amit Petunia néni azzal próbált elütni, hogy teát töltött mindhármuknak. Miután hárman egyszerre emelték fel a csészét, hogy igyanak, Harry megtörve a hosszúra nyúló csöndet, ismét megszólalt.

− Vernon bácsi?

− Dolgozik – felelte Petunia néni. – Most, hogy a cég elkezdett terjeszkedni, szombaton is be kell mennie, gyakorta még vasárnap is.

Harry olvasta nemrégen az egyik mugli lapban, hogy a Grunnings fúrógyártó cég már Skócia és Wales területein is terjeszkedik, így sejtette, hogy mostanában Petunia néni elég ritkán láthatja a férjét.

− Az jó, hogy terjeszkedik a Grunnings. – Harry rettentően nevetségesen érezte magát, amiért ennyire semmitmondó szavakat ejt ki a száján, ezért úgy döntött, ideje abbahagyni a kötelező körök lefutását, és a tárgyra tért.

− Minden rendben ment, amíg távol voltatok?

Ha Harry azt gondolta, ezzel oldani tudja a hideg-rideg-feszült légkört, ami rájuk telepedett, hát nagyon tévedett; a hangulat olyan fagyos lett, hogy kezdte azt hinni, megint dementorok tévedtek a környékre.

Petunia néni ajkai csücsörítve a csésze peremén ragadtak, Dudley pedig fészkelődni kezdett a foteljában.

− Tudjátok… - kezdte a magyarázkodást Harry, letéve a tálcára a kezében lévő teáscsészét -, a háborúnak vége, Voldemort halott, a tárgyalások lezajlottak… Gondoltam… megkérdezem, hogy nálatok minden rendben van-e? Volt-e…?

− Megölted őt? – kérdezte nagyon halkan Dudley. – Azt a Volde… izét.

− Nos… - köszörülte meg a torkát Harry. – Ahogy vesszük.

− Ezt meg hogy érted? – Petunia néni hangja hidegen csattant.

Harry nagyot sóhajtott, és hirtelen rendkívül érdekesnek találta a szőnyeg kacifántos mintázatát.

− Röviden és tömören: a gyilkos átok visszapattant az én átkomról. Így halt meg.

Petunia néni egy szót sem szólt, csupán újabb adagot kortyolt a lassan kihűlő teából, Dudley viszont szokatlanul érdeklődőnek tűnt; Harry sosem hitte volna, hogy egyszer eljön az a pillanat, amikor az unokatestvérével fog a varázsvilág ügyes-bajos dolgairól beszélgetni. Lám, mikre nem képes egy háború!

− Ő ölte meg a szüleidet? – kérdezett ismét Dudley.

− Igen – válaszolta csendesen Harry, aztán újból hallgatásba burkolóztak.
 

*



Perselus, mint mindig, most is elegánsan lépett ki a kandallóból a hopp-poros utazást követően. Az iroda, ahova érkezett, kicsiny volt, és az egész helyiséget csak még kisebbé tették a falak mellé feltornyozott kartondoboz sokasága. Perselus csizmája hangosan koppant a kövön, ahogyan kijjebb lépve körülnézett a homályos, szürke, kihalt helyen, ám ahogy végig is gondolta a dolgokat, azonnal berobbant a szobába egy ideges, kopaszodó, töpörödött öreg emberke.

− Merlin lyukas zoknijára! Merlin lyukas zoknijára! – csapta össze az ajtóban a tenyerét. – Végre eladhatom ezt a roncstelepet! Végre eladhatom ezt a roncstelepet! Oh, köszönöm, Mr. Piton! Oh, köszönöm, Mr. Piton!

És mielőtt még Perselus észbe kaphatott, az öreg férfi már hálálkodva a kezét szorongatta.

− Nem mondtam, hogy megveszem a helyet – jegyezte meg morogva Piton.

− Dehogyisnem, dehogyisnem, még az újságok is megírták, még az újságok is megírták!

Perselus nem tudta mi zavarja a legjobban: az, hogy a férfi minden kijelentését megismétli, vagy az „újságok is megírták” megjegyzés, aztán rájött, hogy gyakorlatilag maga az öregember zavarja őt, ezért nagy nehezen kirángatta az össze-vissza szorongatott kezét.

− Az újságok nem írtak meg még semmit, Mr…

− Crawford, Crawford – mutatkozott be az öregember, ám Perselus gyorsan meg is bánta, amiért rákérdezett a vezetéknevére a férfinek, mivel az újból megragadta a kezét.

− Mr. Crawford! – Perselus érezte, hogy ha továbbra is ott fognak ácsorogni egymás kezét szorongatva, nagyon gyorsan ki fog jönni a béketűréséből. – Vezessen körbe az épületben!

− Hát hogyne! Hát hogyne! – örvendezett Mr. Crawford, aztán már rohant is ajtót nyitni, Perselus pedig menet közben megmozgatta elgémberedett ujjait.

Az irodából egy hosszú folyosóra léptek ki, melynek falain fényképek segítségével lehetett figyelemmel követni a WizardAir Légitársaság életútját megszületésétől, a fénykorán át egészen a végnapjáig.

Perselus be kellett, hogy vallja magának: az információi igen korlátozottak a Légitársasággal kapcsolatban. Tudta, hogy létezik, tudta, hogy sokan, akik féltek a hoppanállástól, a hopp-portól vagy a seprűn való repüléstől, azok az utazás ezen módját választották, és tudta, hogy kilencvenegyben egy baleset következtében az egyik szőnyeg a pilótával és az utasaival együtt a mélybe veszett. Azt azonban nem tudta, miért, és igazság szerint nem is érdekelte – abban az időszakban sokkal fontosabb dolgok foglalkoztatták, minthogy egy repülőszőnyeg lezuhant, és meghalt pár ember.

− Borzalmas, ami történt, borzalmas, amit történt – motyogta ujjait tördelve Crawford. – A kilencvenegyes katasztrófáig aranykora volt a WizardAirnek, a kilencvenegyes katasztrófáig aranykora volt a WizardAirnek… Aztán egy csapásra! Aztán egy csapásra! – Crawford a kezeivel egy bomba felrobbanását imitálta, Piton azonban a legkevésbé sem figyelt rá.

Egy fénykép előtt állt, és összeszűkült szemekkel figyelte, ahogyan a pilóta borzas hajjal, boldog mosollyal az arcán integet nekik, aztán egy kanyart téve tovaröppen.

Crawford, aki eddig megállás nélkül magyarázott valamit, most Piton mellett termett, és elmosolyodott, ahogyan meglátta, melyik képet fixírozza annyira vendége.

− Ő William McKenna, ő William McKenna. A kilencvenegyes katasztrófában vesztette életét, a kilencvenegyes…

− Igen, először is értettem! – csattant fel türelmét vesztve Piton, és elfordult a képtől. – Vezessen tovább! – morogta, majd megelőzve Crawfordot szokásos tanári talárlobogtatásával vonult tovább a folyosón át, ügyet sem vetve az öreg kísérőjére, aki rohanvást próbálta utolérni.

Az ajtón kilépve Perselus egy pillanat erejéig azt hitte, a Szent Mungó várójában kötött ki – az egymás mögé bepakolt hosszú széksorok, és a recepciós pult, no meg a reklámplakátok egy az egyben a Mungó bejárati csarnokát idézték. A teljes képhez pedig már csak a beteg boszorkák és varázslók sokasága hiányzott; a tértágító bűbájnak köszönhetően legalább százan be is fértek volna a helyiségbe. Crawford mintha csak legilimenciát alkalmazott volna Perseluson, azonnal meg is jegyezte a maga különös beszédstílusában, hogy a Mungo Varázsnyavalyát és a WizardAir épületét ugyanaz a tervező készítette.

Perselus összevont szemöldökkel fürkészte a teret, és megpróbálta elképzelni, ahogyan az utasok birtokba veszik a várótermet. Nehezen sikerült, amiben valószínűleg az is szerepet játszott, hogy az emberek nem szeretnek (miért is szeretnének?) a Mungóba járni. Még azelőtt, hogy megnyitja a repteret, mindennek egy alapos átalakításon kell átesnie.

− Arra van a hangár? – intett Perselus a fejével a szemben lévő ajtó felé.

− Igen, igen – bólogatott hevesen Crawford, és apró lábaival az ajtó felé robogott. Tiszteletteljesen kitárta az ajtót Piton előtt, és amikor a bájitalmester átlépte a küszöböt, ő is utánament, gondosan bezárva az ajtót maga után.

Perselus szíve hatalmasat dobbant, ahogy megpillantotta a szőnyegeket, vagy húsz darabot, melyek egymás után sorakoztak a helyiségben, várva arra, hogy egyszer még valaki, valamikor újból felszáll velük – talán egészen a fellegekig.

Crawford Piton mellé somfordált.

− Természetesen, mielőtt újból forgalomba állnak, előtte a Tárgybűvölési Ellenőrző Nyilvántartó Hivatalt kell meggyőznie, hogy ezek a járművek nem ócska piaci cikkek. Természetesen…

− Ha jól emlékszem – vágott a szavába Piton -, a baleset utáni napon lettek betiltva a szőnyegek, és importtilalmat is elrendelt a minisztérium.

− Így van. Így van.

Perselus közelebb lépett az egyik nyílegyenesen levegőben álló szőnyeghez, és végigsimított a puha szöveten; az egy pillanatra megremegett, hogy aztán abban a másodpercben ugyanolyan egyenesre megmerevedjen, mint amilyen volt.

A szőnyegek pont olyan színesek és egzotikusak voltak, mint amilyennek a mugli gyermekmesék ábrázolták őket, s Perselusban ismét felébredt a vágy arra vonatkozóan, hogy ő maga is birtokosa legyen egy ilyen szépségnek. Így aztán a Légitársaság megvételről szóló gondolat, mely dacból és bosszúból született, hamarosan inkább átbillent valamiféle vágyakozó, birtokló érzésbe, ami egyre csak azt szajkózta, hogy neki kell ez az egész birodalom. Perselus körülnézett a teremben, és rájött, hogy valóban ez lesz az ő kis szentélye, s egyben abban is teljes mértékben biztos lett, hogy sikerülni fog felvirágoztatnia a helyet. Sikerülnie kell! És ha ő egyszer a fejébe vesz valamit, akkor véghez is fogja vinni.

Végül odafordult Crawfordhoz, és kezet nyújtott neki.

− Megveszem.

Mr. Crawford csillogó szemekkel nézett Pitonra.

− Csodálatos! Csodálatos!
 

*



Harry, azóta, hogy elment Dursleyéktől, szinte mindennap ellátogatott a Foltozott Üstbe, és egy vajsör kíséretében kinyitotta a Reggeli Prófétát, majd elkezdte böngészni az álláshirdetéseket, melyek között valamilyen rejtélyes okból kifolyólag nap nap után felbukkant egy neki szóló aurorparancsnoki állás. Harry minduntalan figyelmen kívül hagyta az ajánlatot, és tovább kutatott egy olyan munka után, mely igazán boldoggá tudná tenni, és amelyben kerülni tudja a borzalom és halál jelenlétét. Azzal sem igazán foglalkozott, hogy az újságok egy idő után úgy állították be őt, mint aki vedelni jár a kocsmába; pedig Harry csak egy kis nyugalomra, és aggódástól mentes tekintetekre vágyott, melyet az Odúban nem igazán kapott meg Mrs. Weasley, Hermione és Ginny jóvoltából.

A Foltozott Üstben viszont nyugalomra lelet. Senki sem zavarta, senki sem kérdezte, hogy miért van ott órák hosszat – nyugton hagyták, és Harrynek ez tökéletesen megfelelt. Az Üst lebegő gyertyái kísérteties fénybe vontál az egész helyet, és azon egy-két varázsló és boszorkány sziluettje, aki a kocsmában volt, Harry számára fekete folttá alakultak, az árnyékuk pedig fekete masszaként ragadt a falra.

Harry visszafordult az újságja felé, és már éppen lapozott volna a következő hirdetéses oldalra, mikor valaki megszólította.

− Mr. Potter! – csicseregte egy hang. – Mit szól Piton professzor megdöbbentő lépéséhez? Önök hírhedten rossz viszonyt ápoltak; nem érzi úgy, hogy a háború hamarabb véget ért volna, ha Piton már korábban elhagyja az iskolát?
Harry döbbenten meredt az előtte álló hupikék hajú és ruhájú boszorkányra, és a fényképezőgépet az arcába toló fotósra, s hirtelenjében csak egyvalamit tudott kinyögni.

− Piton elment a Roxfortból?

A boszorkány boszorkányosan felkacagott.

− Igen, úgy egy hónapja! Nem is tudta?

− Nem – vont vállat Harry.

− Oh… Nos, Perselus Piton elhagyta a Roxfortot, és megvette a WizardAir Légitársaságot.

− A mit?

Harry szaporán pislogott az új, számára értelmetlen információt hallva, és látva, hogy a nő minden invitálás mellőzése nélkül kihúzza a széket és lehuppan rá, még inkább meghökkentette.

A riporter jobb könyökével felkönyökölt az asztalra, és megpróbált egészen közel hajolni Harryhez, aki viszont hátradőlt a székében.

− A WizardAir Légitársaság, Potter úr, a varázslótársadalom – mondhatni – első légitársasága. A zsupszkulcs feltalálása előtt a WizardAir szállította egyik országból a másikba a varázslókat és boszorkányokat.

Harry elképedve hallgatta a történetet, és egyre csak azon járt az esze, hogy a mágikus társadalomnak volt saját repülője – már az se igazán zavarta, hogy egy újságíró letámadta.

− És miért szűnt meg? A zsupszkulcs után már nem volt rá kereslet?

− Oh, dehogyisnem. Sokan azután is ezt a módját választották az utazásnak. Nem, nem ezért szűnt meg. Lezuhant.

− Lezuhant a repülő?

− Szőnyeg – javította ki automatikusan a riporter.

− Tessék?

− Repülőszőnyeg, Mr. Potter, nem repülő. Mi varázslók és boszorkányok vagyunk, nem muglik – mondta negédesen a riporter, Harry azonban figyelmen kívül hagyta a megrovást, és tovább firtatta a nőt az őt érdeklő részletekről, miközben eszébe jutott Vernon bácsi egyik igen régi megjegyzése, miszerint hogyhogy vonattal és nem repülőszőnyeggel mennek a varázslóiskolába?

− Miért zuhant le?

− Valamiféle viharba kerültek, majd egyszerűen lezuhantak, és mindenki odaveszett. Szomorú história… − A nő színpadiasan kitörölt egy nem létező könnycseppet a szeméből.

− És a védővarázslatok? – tette fel a logikus kérdést Harry. – Bizonyára védte az utasokat és a szőnyeget valamilyen bűbáj…

− Valóban – bólintott a riporter −, azonban a viharban az összes megrongálódott, ezek után döntött úgy a minisztérium, hogy importtilalmat rendel el az országban, és egyúttal beszünteti az utazás minden ilyen formáját. Így aztán a WizardAir is tönkre ment.

Harry hallgatott, és közben erősen szorította a vajsörös pohara fülét. Érezte, hogy habár eddig görcsösen kerülte a rejtélyek minden egyes mozzanatát, most egy Roxfort Expressz sebességével készül belefutni egybe. Tenni azonban nem tehetett semmit. Nem hagyhatta figyelmen kívül, hiszen érezte a csontjaiban, hogy egykoron az a repülőszőnyeg nem véletlenül zuhant le, és valahogy azt is tudta (sejtette), hogy ha annak idején sikeresen tönkre tették a WizardAirt, most is meg fognak vele próbálkozni. Egyszerűen érezte. A rejtély ott volt előtte, ráadásul egy ismerőse is érintett volt benne, még ha az Perselus Piton is volt. Úgyhogy ideje volt ismételten akcióba lépnie. Talán tud segíteni, ha úgy hozza a szükség.

Egy valami azonban szöget ütött a fejében.

− Ha betiltották a szőnyeges utazási módot, hogyhogy Piton professzor mégis…

Harry nem tudta befejezni a mondatát, mert a riporternő hangosan felnevetett.

− Úgy tűnik, Mr. Potter, ön még mindig nem érti, micsoda hatalom van a kezében. Ha közvetve is, de önnek mindig mindhez köze van.

Harry sűrűn pislogott értetlenségében.

− Mi közöm nekem ehhez? – tárta szét a karját.

− Az ön győzedelme Tudjukki felett, és Albus Dumbledore meggyőző szavai a minisztérium és a polgárok irányába elég volt ahhoz, hogy újból megnyíljanak a WizardAir kapui. Na és persze Arthur Weasley ül a miniszteri székben… – kacsintott a riporter.

Harry gondolatban csak gratulálni tudott maguknak. Ha bármi rosszul sül el, megint ő és Dumbledore lesznek a felelősek mindenért, Pitont meg a végén dementorcsókra ítélik. Harrynek immáron nem volt több kérdése; sietve kiitta vajsörének maradékát, ledobott pár galleont az asztalra, majd köszönt és távozott az Abszol út irányába, miközben a riporternő azt vette észre, hogy interjúztatóból interjúzottá vált.

(folyt. köv.)

Kategória: Snarry | Hozzáadta:: Scale
Megtekintések száma: 321 | Letöltések: 0 | Hozzászólások: 7 | Helyezés: 0.0/0
Összes hozzászólás: 7
0 Spam
2 Erika  
Eddig nagyon tetszik a történet, már várom is a folytatást! biggrin

0
4 Scale  
Szia Erika! smile

Nagyon, nagyon örülök, hogy neked is tetszett az első fejezet, jövőhét hétfőn jön a folytatása, remélem, abban sem fogsz csalódni. biggrin

0 Spam
1 evelyn  
Szia Drága!

Annyira ismerős nekem ez a történet.Nem lehet,hogy egyszer beszélgettünk arról,hogy lesz egy ilyen törid? Valamiért a repülőszőnyeges dolog annyira a fejembe maradt,hogy egészen biztos,hogy már volt szó róla.Azt nem mondom,hogy már olvashattam,mert nem emlékszem magára a történetre,de a légitársaság neve és a repülőszőnyeg határozottan megragadtak bennem.Örülök,hogy újra visszatértél és újra írsz ebben a fandomban smile Nos a fejezetről is írnék smile Tehát nem csodálom,hogy Perselus besokallt és változtatni akart az életén.Hiába volt mindenkinek tiszta,hogy végig a világos oldalon volt és végig az életét kockáztatta,hogy kémként előnyre tegyenek szert és embereket menthessenek meg,mégis mindig őt szapulták,mocskolták be és döngölték be a földbe.Az újságírók még hagyján,de a diákok is elég szemetek voltak vele,arról nem is beszélve,hogy soha nem akart tanár lenni,ez csak egy kényszer megoldás volt.Most pedig lehetősége van új dolgokat véghez vinni és valami egészen mást csinálni.Dumbledore úgy látom még mindig nagyon szereti a vot professzorát és bár elhagyta a Roxfortot de még így is igyekszik segíteni neki.Harry sem akar auror lenni,hiába ajánlgatják neki a parancsnoki állást,neki elege van a halálból és a sötét varázslók kergetéséből,bár úgy érzem,hogy ez alól nem fogja tudni kihúzni magát.Fura volt,hogy a nénikéjével és az unkatesójával viszonylag normális körülmények között tudott beszélgetni és fura volt látni,hogy megdöbbent azon,hogy Piton elhagyta az iskolát.Egy riporter néha másra is jó,mint arra,hogy szemetet és hazugságokat gyártson az újságban.Harry elég sokat megtudott a riportertől ha már volt olyan szemtelen,hogy kérdezés nélkül odapofátlankodott hozzá.Kíváncsi vagyok,hogy Harry mit fog kideríteni,miért akarták tönkre tenni a légitársaságot úgy,hogy közben még emberek életét is feláldozták ehhez.mert abban Harrynek igaza van,hogy ha annak idején megtették akkor most is ugyan úgy meg fogják tenni és Harry megérzései mindig is kiválóan működtek,tehát ha most is a csontjaiban érzi ezt akkor az biztos,hogy úgy is van.Nem csalódtam benne,hogy a régi rossz kapcsolat ellenére is segíteni akar volt professzorán.Érdeklődve várom,hogy mi lesz a következő lépése és miként fog találkozni Pitonnal,arra meg még inkább,hogy mit fog tudni kideríteni a rejtélyes balesettel kapcsolatban és sikerül-e lelepleznie azokat akik kilencvenegyben elintézték,hogy a társaság tönkremenjen.Köszönöm,hogy ismét olvashatok tőled egy új Snarryt,most nagyon kíváncsi vagyok arra,hogy miként lesz ebből Snarry smile Én minden esetre imádtam olvasni és már nagyon nagy érdeklődéssel várom a kövi fejezetet smile Puszi,evelyn

0
3 Scale  
Szia, drága evelyn!

Jól emlékszel, volt már itt az oldalon szó erről. A Hírverő harmadik cikkében írtam róla egy pár sort, és kommenteltél is hozzá. (Egyébként itt a link hozzá: http://scaleoldala.ucoz.hu/blog/wizardair_legitarsasag/2013-02-08-7

Azt hiszem, valóban érthető, amiért Perselus besokalt, és otthagyta az iskolát, de legalább tudja, hogy Albus mellette áll, és ez nagyon sokat jelent neki, még akkor is, ha nyolvánosan soha nem ismerné el. Az pedig azt hiszem, még nagyobb szerencse, hogy kész tervekkel a fejében hagyja
ott a biztonságot jelentő Roxfortot. Harrynél más a helyzet, ő nagyon nem tudja, hogy mihez kezdjen, de ez hamarosan változni fog, méghozzá
Piton hatására - de többet nem árulok el. Viszont azt hiszem, Harryben azért még mindig van egy kis mardekárosság, lásd ő és a riporternővel történő beszélgetést. :P

Hogy miért akarták tönkretenni a légitársaságot, az még egy kicsit messzebb van, bár arra nagyon kíváncsi vagyok, hogy vajon ki fogjátok-e a vége előtt találni, hogy ki a tettes. :3

Rettentően örülük, hogy tetszett az első fejezet, és nagyon bízom benne, hogy a következő is fog.

Köszönöm szépen, hogy itt jártál, hogy olvastad a ficet, és hogy írtál!

Puszi,
Scale

0 Spam
5 evelyn  
Köszi a linket smile Igen akkor jól emlékeztem,hogy már volt szó erről a töriről.Nos arra,hogy ki is a tettes lenne pár tippem.Mondjuk az aki feltalálta a zsupszkulcsot a minisztériumnak vagy esetleg Luciusnak és még lehetne sorolni,de végül is még nem tudjuk,hogy kik a mozgató rugói a minisztériumnak,hogy ki a miniszter és valójában mit akar,vagy kinek állt az útjában a légitársaság,mert az biztos,hogy valamilyen érdek különbség miatt történt,kellett valakinek a piac és útban voltak a repülőszőnyegek és az egész társaság.No majd meglátjuk smile

0
6 Scale  
Azt tudjuk, hogy ki a miniszter: Arthur Weasley, ezt el is mondja a riporter itt a végefelé. Úgyhogy neki nem igazán vannak hátsó szándékai, de persze, ez egy dolog; a miniszternek is lehetnek rosszakarói... biggrin

Na, de többet nem mondok, tudom, ez sem sok, majd minden kiderül. biggrin

0 Spam
7 evelyn  
Ah igen Arthur a miniszter.Én írtam rosszul,kilencvenegyben még nem ő volt és könnyen lehet,hogy az akkori miniszter is benne volt a dologban és ha nem halt meg akkor elképzelhetőnek tartom,hogy most tönkre akarja tenni a társaságot ezzel Pitont,Dumbledoret és a minisztert is,mondjuk,hogy újra megkaparintsa a miniszteri széket smile Attól,hogy most már nincs veszély a világban még vannak bizonyos körök akik néhány embert mondjuk tönkre akarjanak tenni,hiszen ugye Pitont is elég sokan utálják ahogy Dumbledorenak is lehetnek még ellenségei és Harryről sem éppen szoktak jó véleménnyel lenni,legalábbis vannak akik nincsenek róla jó véleménnyel,de őket nem kell félteni főleg ha Harry és Piton összefognak,mert nem kétlem,hogy ez meg fog történni smile

Hozzászólásokat csak regisztrált felhasználók írhatnak.
[ Regisztráció | Belépés ]