| Főoldal » Fájlok » Severitus |
Sajnálom!
| 2012-10-10, 14:16 | |
Író: lastcrazyhorn Eredeti cím: I'm sorry! Link: http://www.potionsandsnitches.net/fanfiction/viewstory.php?sid=2801&chapter=1 Kikötések: Minden jog az eredeti szerzőt, és J. K. Rowlingot illeti, én csak fordítottam a történetet a magam és mások szórakoztatására, mindenféle anyagi haszon nélkül. Tartalom: Az apukája megmenti Harryt Dursleyéktől, de a leckéjüket nagyon nehéz elfelejteni. Thank you for your permission. Sajnálom! Apu azt mondta, legyen óvatos, de ő nem hallgatott rá, és most minden az ő hibája. Az ő hibája, az ő hibája, az ő hibája! A bájitalos üvegcse, mely tele volt csillogó, szürkés bájitallal, kicsúszott a markából, és széttört a hideg kőpadlón, pont a lába előtt. Összetört – darabokra, szilánkosra. De ezzel még nincs vége, jött rá Harry. Az üveg összetört a lábainál, s az apja sötét szemekkel nézve rá tett felé egy lépést. És habár a bájital összetört, annak darabjai… annak darabjai a mágia hatására egyesével összeillesztették magukat, és még a ragacsos ital is visszakerült az üvegbe. Most pedig egyszerűen csak lebeg a levegőben, és mikor az apja kinyitotta a száját, hogy mondjon valamit, Harry lélegzete a torkára forrott. − Sajnálom! – suttogta, aztán megtörölte a kezével a szemét, majd sarkon fordult, és eliramodott az ajtó felé. Olyan keményen rohant, ahogy csak bírta a lába. Hülye értéktelen kis korcs! – A belső hangocska rendkívül hasonlított Petunia néni hangjára. Legalább annyira potyogtak a könnyei, mint amennyire gyorsan futott. Nincs rá esély, hogy az apukája továbbra is magánál tartsa. Te ügyetlen, ostoba kis hálátlan! – A hang egyre csak szidalmazta őt. Ha keményebben, és többet dolgozna, ha jobban csinálná. De úgy tűnik, bármit is tesz, az sosem elég. Már a rokonai is sokszor megmondták neki, és most már az apja is rájött erre. Összeszorult a torka arra a gondolatra, hogy az apja gyűlöli őt, és ettől hirtelen levegőt sem kapott. A szeme vadul kutatott valami után, s mikor észrevett egy sötét ajtót, kitárta, és fellélegezett. Frics egyik tartalék tároló szekrénye volt, ahol a túlságosan is ismerős szagból ítélve a takarítószereket tartotta. Behúzódva a szekrény félhomályos sarkába, lecsúszott a földre, a szíve vadul dübörgött a sajgó, lüktető mellkasában. Képtelen volt abbahagyni a sírást, még akkor se, ha így egy „nagy csecsemő”, vagy egy „értéktelen semmiség” vagy még ha „pont ugyanolyan szemétdombra is való, mint az igazi családja”. Senki sem akarta őt, és meg is értette, miért nem. Senki nem akar olyasvalakit, aki ennyire reménytelenül haszontalan. Még egy ennyire aprócska kis dologban sem volt képes segíteni az apjának, nem bírta ki, hogy férfiként viselkedjen, és ne legyen őrült. − Gyáva! – suttogta magában két zokogás között. – Hülye, hülye, hülye! – A zokogás, ahelyett, hogy alábbhagyott volna, egyre erőszakosabban tört fel belőle, és habár hősiesen megpróbálta kontrollálni azt, a mindent elsöprő rémület és önutálat egyre csak bugyogott benne. Hova tudna menni? Az apja hova… Nem, újból Pers’usként kell gondolnia rá, mert az apja biztos nem akarná őt, ezután a kis közjáték után. Hova küldené őt Pers’us? Dursleyékhez biztosan nem. − Kérlek, ne vigyél vissza Dursleyékhez! – zokogta megtörten. – Kérlek, kérlek, kérlek… - könyörögte egyfolytában. – Csak őket ne, kérlek! − Soha semmit nem tudok jól csinálni, soha! – Aztán kinyújtva az egyik karját, ököllel belebokszolt a másik karjába. Sokkos állapota miatt észre sem vette, hogy megütötte saját magát. − Többé senki nem akar téged! – tett hozzá, majd ismét megütötte magát. – Nem tudsz beszélni, nem tudsz járni, nem tudsz gondolkodni, inkább ne is használd a fejed, mert úgy sem tudod használni! – Minden egyes „nem”-nél ököllel ütötte magát, és csak akkor állt meg egy kicsit, amikor a zokogása erőteljesebbre fordult. A karja most már egyre inkább bizsergett, és még látatlanba is meg tudta mondani, hogy már erősen bepirosodott. − Sírós kisbaba – suttogta rekedten, majd közvetlenül a hüvelyk- és mutatóujjánál beleharapott a puha húsába. Fájt, de segített a koncentrálásban, segített megnyugodni, segített lecsillapodni. Végül abbahagyta a harapdálást, és szemügyre vette a fogak körvonalát remegő ujjain, mellkasa még mindig erőteljesen emelkedett és süllyedt, annak ellenére, hogy már szinte elfogytak a könnyei. Ekkor hirtelen kinyílt az ajtó, és ő gyorsan behúzódott a sarokba. Az apja – nem, Pers'us – sötét sziluettje rajzolódott ki előtte. − Sajnálom – suttogta Harry szerencsétlenül. − Nem akarom, hogy beszélj, Harry – mondta Perselus, egyik kezét felé nyújtva. – Csak fogd meg a kezem, aztán visszamegyünk a lakosztályunkba, és megvitatjuk ezt. Ezt. Harry kinyújtotta a kezét, és még csak nem is foglalkozott a fognyomokkal, melyek élesen kirajzolódtak a bőrén. Az apj… Pers’us összevont szemöldökkel megfogta a kezét, ám ahelyett, hogy magával rángatta volna, leguggolt, és szorosan megölelte őt. − Megijesztettél, amikor elfutottál. Azt hittem elveszítelek. – Az apja érdes hangja a fülébe kúszott, és ő elfordította a fejét, hogy az a férfi vállán nyugodjon. Egy gyors mozdulattal Pers’us – az apja ölbe kapta, és visszaindultak a folyosón. Harry szíve pont olyan ritmusban dobogott, ahogyan az apja lépkedett. − Szeretlek, te buta fiú – suttogta az apja, ahogy egyre közelebb értek a lakosztályhoz. – Érted ezt? Szerelek, és soha nem bántanálak. Harry szipogva az apja vállgödrébe fúrta az arcát. Ezek a hülye könnyek már megint folyni kezdtek, amint az apja beszélni kezdett. Ahogy az otthonuk biztonságos magányába érkeztek – Harrynek túlságosan is fájdalmas lett volna csak Pers’us otthonaként gondolnia rá – az apja, ölében Harryvel leült a kanapéra, és előhúzott számára egy nyugtató bájitalt. Harrynek meg sem kellet kérdeznie, mit csináljon vele. Az apja meleg vállán szinte azonnal megnyugodott, a feszültség érezhetően csökkent a vállairól, azonban a fájdalom a kezében és a karjában fellobbant. Nagyon forrónak és fájónak érezte, és szorosan belekapaszkodott az apja kezébe. − Miért bántottad megint magad? – mormolta mély hangon az apja. − Rossz voltam – suttogta Harry. − Hogyhogy? − Eltörtem a bájitalt, apu. Rendetlenséget csináltam, és nem bírtam visszafogni az őrültségemet, pedig annyira keményen próbálkoztam, esküszöm – mondta Harry, hangtalanul zokogva. Végül kicsordultak a könnyei. − A mágia nem őrültség – morogta az apja. – Az része neked is, nekem is. Vagy szerinted én őrült vagyok? − Nem! – Harry elhúzódott, hogy ránézhessen az apjára. A férfi folyamatosan őt bámulta – figyelmesen. – Te vagy a legjobb, a legcsodálato’sbb, legeslegnagyszerűbb apu az egész naaagy világban. Sajnálom, hogy nem vagyok elég jó neked – tette hozzá szomorúan; az alsó ajka (még mielőtt meg tudta volna állni) egészen legörbült. − Kicsi fiú – sóhajtott fel szomorúan az apja. – Te elég jó vagy nekem – mondta sóhajtva. – Invito gyógykenőcs – szólt hirtelen Perselus, mire egy tégely átrepült a szobán, halkan puffanva a kezében. Harry csendesen nézte, amint az apja ügyesen beledörzsöli a karjába és a kezébe a kenőcsöt, és ahogy a hosszú ujjak finoman elkenték a gyógykenőcsöt a bőrén, úgy múlt el a fájdalom és az égő érzés is. Harry felmelegedett és elálmosodott az apja karjaiban. A biztonság érzete, mint egy buborék, vette körül, ahogy már egyáltalán nem érzett fájdalmat se a kezében, se a karjában. − Apa? – kezdte gyenge hangon Harry. − Igen, gyermekem? − Még mindig a te fiad vagyok? – A kérdésből kihallatszott a félelem, ami tüskeként szúrta őt, de tudta, hogy meg kell kérdeznie. Nem tudott a nélkül elaludni, hogy ne tudná. Tudnia kellett, egyértelműen, maradéktalanul, és erre csak egyetlen válasz volt. Az apja megsimogatta Harry feje búbját. − Még mindig a fiam vagy, kicsim. És ezen semmi, de semmi nem változtathat, érted? – Az apja hangja hirtelen megkeményedett, és Harry elfojtotta borzongását. − Igen, uram. − Szeretlek – suttogta az apja, s Harry belehullott a boldog feledésbe. Vége
| |
| Megtekintések száma: 1484 | Letöltések: 0 | Hozzászólások: 8 | | |
| Összes hozzászólás: 8 | |||||||
| |||||||
Ezzel nem vagy egyedül, nekem is elhomályosodott a szemem olvasás közben... 
Ezt a szerző nevében is köszönöm. 
