Fred Weasley még sokáig fennmaradt a takarodó után, s egyre csak az a kép lebegett a szeme előtt, ahogyan kisöccse, Ron, leült a háromlábú székre, és McGalagony professzor a fejére teszi a Süveget. Soha nem ismerte volna be senkinek, de rettentően izgult Ronért. Az persze nyilvánvaló volt, hogy a Hollóhátba sose került volna, de a Hugrabug még szóba jöhetett. Ron azért mégiscsak Ron. De ha ne adj Merlin az aranyvére miatt a Süveg betette volna a Mardekárba…! Szegény Ronnak pokoli évekkel kellett volna szembesülnie, és nem csak a mardekárosok miatt. Szerencsére azonban akárcsak a többi Weasley, ő is a vörös-arany házat képviseli majd hét éven keresztül.

Fred kikászálódott az ágyból, miközben elmotyogott egy Lumost, és a George-dzsal közös asztaluk fiókjából kivette a Tekergők Térképét. Kíváncsi volt, hogy vajon Ron a lóbőrt húzza, vagy esetleg az ő nyomdokaikba lépve felfedezi-e a kastélyt.

− Esküszöm, hogy rosszban sántikálok – suttogta a varázsigét, mikor visszamászott a baldachin takarásába.

A kastély térképe azonnal láthatóvá vált, s Fred gyorsan megkereste az elsősök szobáját. Nos, Ron az igazak álmát aludta, és nagyon úgy tűnt, hogy a legkevésbé sem akar titkos folyosókat találni. Már éppen tovább akart volna állni másokat meglesni, mikor hirtelen egy ismeretlen névvel találta szembe magát az elsősök lakrészében. Peter Pettigrew.

Nem rémlett neki ez a név a beosztásról; teljesen biztos volt benne, hogy az illető valami behatoló, és még csak nem is az iskolába jár. Lehet, hogy a térkép meghibásodott? Vagy téved? Nem, az lehetetlen, ez a térkép még sosem vezette őket tévútra.
 
Az ismeretlen név egyenesen az öccse ágya felé tartott, s Fred félelmében teljesen ledermedt. Peter Pettigrew bemászott az ágyba, és ráfeküdt Ronra!   

− Szentséges Merlin! Mi a fene…?!

Fred szinte széttépte a függönyét, majd George-ét, és rázni kezdte a testvérét.

− George! George!

− Mi… Mi van…? – ásított egyet a fiú.

− Valami perverz alak van Ron szobájában! – Nem fogta vissza a hangját, nem érdekelte, ha más is felébred. Az öccse szörnyű veszélyben van. − Nézd! – dugta az orra alá a térképet.

George elvette a pergament, és Fred pálcájának fényében összevont szemöldökkel konstatálta, hogy egy idegen férfi vagy fiú, mindenesetre hímnemű egyed teljes kétséget kizáróan Ronon fekszik.

− Fred, ki az a pasas Ron ágyában?!

− Mit csináltok fiúk…? – Lee Jordan álmosan kukucskált ki rájuk, de az ikrek már se nem láttak, se nem hallottak. Egy emberként rohantak az ajtó felé, de Fred hirtelen megállította.

− George, ne csapjunk nagy zajt. El kell fognunk az ürgét, aztán elvinni az öreg McGalagonynak. – George határozottan bólintott egyet.

Halkan nyitották ki az elsősök hálószobáját, s mindketten Ron ágya felé néztek. A függöny mögül semmilyen zaj nem hallatszott ki, kivéve persze az elsős nebulók halk szuszogása, jelezvén, hogy mindegyikük az igazak álmát alussza.

Lábujjhegyen közelítették meg öccsük ágyát, majd lélegzetvisszafojtva széthúzták a baldachint, azonban amit láttak, meghökkentette őket. Ron mellkasán nem egy férfi feküdt, csak a fiú patkánya, Makesz. Fred újra a térképre nézett, ám az még mindig kitartóan a Peter Pettigrew nevet mutatta. Mégis mi folyik itt? Aztán szinte egyszerre jöttek rá a megoldásra: A patkány egy animágus!

George cinkosan elvigyorodott, aztán egy határozott mozdulattal elkapta a patkányt a nyakánál fogva, ám amint megragadták a rágcsálót, az azonnal éles visításba kezdett, felverve vele az egész szobát, nem mellesleg Ront. A fiúnak kipattantak a szemei, és amint meglátta, hogy a bátyái mit csinálnak, teljesen éber lett.

− Fred! George! Tegyétek le Makeszt! – ugrott fel az ágyból, és megpróbálta elérni George-ot, aki, hogy öccse ne hiúsíthassa meg az akciót, magasan feltartotta a patkányt. Fred próbálta meg távol tartani Ront, és hátrálásra késztetni.

− Ron, mi történik…? – Harry is kidugta kócos fejét, és értetlenül szemlélte a jelenetet, végül már a többi fiú is őket figyelte. A Makesz-animágus pedig csak egyre hangosabban sivított, és George hirtelen nem is tudott mit kezdeni vele.

− Öhm… Fred, nem tudnád elhallgattatni valahogy?

− Add vissza Makeszt, George, ne legyél ilyen szemét! Ő az én patkányom! – kiáltotta Ron egyre vöröslő fejjel.

− Ez nem patkány, hanem egy animágus! – szólt közbe Fred. – George, vidd ki McGalagonynak…

− Nem viszi sehova! – ordította Ron, és már ott tartott, hogy nekiront valamelyik bátyjának, mikor az ajtóban feltűnt a professzor asszony.

− Mr. Weasley! – A három Weasley egyszerre dermedt meg, s nézett a tanerőre, aki egy vörös köntösben állt előttük. – Merlin szakállára, mégis mit művelnek?

− Tanárnő – állt elé George. – Ez a patkány egy animágus – lengette meg az orra előtt Makeszt, aki kétségbeesetten ki akart szabadulni a szorító ujjak közül.

McGalagony szívére tett kézzel hátrált egy lépést, hogy egy leheletnyit távolabb legyen az előtte himbálódzó patkánytó, ajkai pengevékonyra préselődtek, majd szigorú tekintet vetett diákjára.

− Mr. Weasley, tudja, hogy vannak pillanatok, amikor értékelem a humorát, de biztosíthatom róla, hogy ez nem az a pillanat, és ha most szórakozni merészel…

− Nem tanárnő – rázta a fejét Fred, és testvére mellé lépett. – Biztosan tudjuk, hogy a patkány egy animágus. Kérem, higgyen nekünk.  

Minerva McGalagony, mióta a Weasley ikrek beléptek a Roxfortba, még soha sem látta őket annyira komolynak, mint abban a pillanatban. Így aztán szívére hallgatva bólintott egy aprót, majd meglengette a pálcáját, és a patkány abban a pillanatban egy üvegfalú dobozban találta magát.  

− Törésgátló bűbáj van a dobozon; nem fog tudni visszaalakulni emberré – magyarázta a professzor, és megragadta a dobozt. – Jöjjenek – intett a fiúknak. Az ikrek, Ron és Harry azonnal megindultak a tanárnő után. Végigsiettek néhány folyosón, majd megálltak egy hatalmas kőszobor előtt.

− Bűvös Bizsere – adta meg a jelszót McGalagony, mire a szobor félreugrott, s megjelent előttük egy csigalépcső.

Mindannyian felléptek rá, s néhány másodperc spirális forgás múltán, megérkeztek egy ajtó elé. McGalagony professzor kopogtatott kettőt, és egy "Szabad" elhangzása után be is lépett, nyomában a fiúkkal.

− Igazgató úr – köszöntötte Albus Dumbledore-t a tanárnő.

− Áh, McGalagony professzor, Weasley urak és Mr. Potter! Mi szél hozta önöket szeptember másodikán, ilyen korai órában? Foglaljanak helyet – intett Dumbledore, és még négy szék jelent meg az eddigi egy mellett. A fiúk leültek, McGalagony pedig letette a dobozt az igazgató asztalára.

− A Weasley ikrek azt állítják, hogy öccsük házi állata egy animágus – jelentette ki a tanárnő.

− Valóban? – nézett félhold alakú szemüvege fölött az ikrekre Dumbledore, szeme érdeklődve csillogott. – Miből gondolják?

Az ikrek összenéztek, aztán Fred előhúzta pizsama zsebéből értékes pergamenjét, kiterítette az asztalra, és pálcájával rábökve kimondta a varázsigét, melynek következtében az ezernyi kis vonal kiadta a Roxfort térképét.

− Ez egy térkép, uram – magyarázta Fred -, ami mindent és mindenkit megmutat névvel ellátva. És soha sem téved. Ma este is ezt nézegettem, mikor megláttam, hogy Ron öcsém ágyában még egy név van, ami nem Makesz volt. Öhm… így nevezte el a család a patkányt.

− Milyen nevet mutat? – kérdezte Dumbledore, és maga felé húzta a térképet.

− Peter Pettigrew – felelte Fred.

A hatás azonnali, és döbbenetes volt. McGalagony professzor levegő után kapkodott, Dumbledore professzor szemei pedig olyan jéghidegen csillogtak, ahogyan legfeljebb csak Gellert Grindelwald láthatta egykoron. Az igazgató azonnal maga elé vette a térképet, és megkereste magukat.

− Való igaz, itt tényleg a Peter Pettigrew név áll.

A fiúk összenéztek. Nem tudták, ki lehet az a Pettigrew, de a tanáraik reakciójából azt szűrték le, hogy valami fontos embert kerítettek kézre.

− Szóval akkor Makesz… - kezdte Ron bizonytalanul -, nem is Makesz…?

− Ronald – pillantott rá halvány mosollyal Dumbledore -, mióta van meg a patkányod?

− Meg van már vagy tíz éve, uram.

− Hm, egy közönséges patkány nem él ilyen hosszú ideig – simított végig a szakállán. – Nagyon úgy tűnik, hogy ez a patkány valóban Peter Pettigrew.

− Albus, ebben egészen biztos? – McGalagony professzor falfehéren állt az asztal mellett, és le sem bírta venni a szemét a dobozban lévő patkányról.

− Teljesen biztosak csak akkor lehetünk, ha visszaváltoztatjuk.

− És ha valóban ő az? – tette fel a kérdést remegő hangon a tanárnő.

− Akkor, kedves Minerva, az események drámai fordulatot vesznek.

Albus előhúzta a pálcáját, McGalagony felemelte a dobozt, és gyorsan elkapta a ficánkoló patkányt, Ron megragadta Harry kezét, majd az igazgató egy kékesfehér fénynyalábot lőtt ki a rágcsálóra.

A patkány hihetetlenül gyorsan változott át emberré. Előbb egy fej, majd egy törzs kezdett kifejlődni a padlón, ahova McGalagony hirtelen ledobta a félig ember, félig állatot, majd kezek és lábbak nőttek ki, s másodpercekkel később egy csimbókos hajú, görnyedt hátú, kezeit tördelő ember állt előttük.

Peter Pettigrew.

Ám Dumbledore nem vesztegette az idejét arra, hogy megtudjon bármit is a férfitól. Egy szempillantás alatt elkábította, aztán a kandallóhoz lépett, beleszórta a hopp-port, s beszólt a tűzbe.

− Cornelius, ott van?

− Áh, Albus, látom ön is éjszakázik – jelent meg a miniszter feje a tűzben.

− Kérem, Cornelius, azonnal jöjjön át, és hozzon magával néhány aurort is.

Ron az elkövetkezendő eseményekből nem sokat fogott fel. Annyit tudott biztosan, hogy a patkánya, aki kövér és lusta volt, valójában nem is patkány, hanem egy ember, aki beférkőzött a bizalmába, és most lekábítva viszik el az aurorok. Nem emlékezett rá, hogyan jutott vissza a toronyba, hogy mikor aludt el, ha aludt egyáltalán, és másnap Harryvel együtt még az átváltoztatástanról is elkésett.

Harry se értett túl sok mindent. Amikor az a Caramel kilépett a kandallóból (ami már Harryt önmagában is sokként érte), csak annyit tudott hajtogatni, hogy „De hiszen ő Peter Pettigrew!”, meg hogy „Sirius Black”, meg „Sötét Nagyúr”, és a sok név között kihallani vélte a Potter nevet is.

Másnap a tanárok szokatlanul komoran viselkedtek minden órán, ebédnél viszont felbolydult minden. A Reggeli Próféta, amit Hagridnál is látott, különkiadással jelentkezett; a címlapon hatalmas betűkkel virított a főcím.

Elolvasni azonban már nem tudta, mert McGalagony professzor megjelent előtte.

− Potter, kérem, jöjjön velem!

Harry értetlenül nézett a mellette ülő Ronra, de aztán letette az újságot, és követte házvezetőjét.

Két nappal később

Harry már-már reszketve állt az igazgató irodában, s csak várt. Két nap telt el azóta, hogy megtudta, a szüleit a saját barátjuk, titokgazdájuk, Peter Pettigrew árulta el Voldemortnak, s hogy Pettigrew milyen aljas húzással érte el, hogy elmenekülhessen. Az a férfi nem csakhogy megölette két barátját, de a harmadikkal is mondhatni, hogy végzett. Ártatlanul csukták börtönbe keresztapját.

Ám valahányszor eljutott ehhez a gondolathoz, mindannyiszor örömmámor járta át. Nem azért, mert ártatlanul ült a keresztapja, hanem a ténytől, hogy neki is van egy ilyen családtagja. Van egy keresztapám! Van egy keresztapám! – Ez a három szó mantraként ismétlődött gondolatában, s lelke örömtáncot lejtett a két nappal ezelőtt megtudott hír hallatán. Nem kell visszamennie Dursleyékhez nyaranta, hanem lesz az életében egy felnőtt, aki igazán szereti őt, akivel együtt élhet, s aki ráadásul a szülei legjobb barátja volt. Felemelő érzés!

A kandalló ekkor felzúgott, s a zöldes lángok közül kilépett Sirius Black. A férfi egy pillanatig csak nézte az előtte álló tizenegy éves gyereket, aztán a karjaiba zárva megölelte őt.