A Voldemort felett győzedelmeskedő háború és az újjáépítés után nem sokkal, a diákok körében felütötte a fejét egy kísértettörténet, mely félelmetesebbnek bizonyult az összes eddig hallottnál. James Sirius Potter első évét kezdte, mikor őt és szobatársait Teddy Lupin leültette, hogy az ártatlan kis ma született elsősöket beavassa Roxfort egyik legfélelmetesebb meséjébe.

− A Legendás Járőröző Kíséretet csak a szabályszegő, éjszaka a folyosón kóborló diákokat üldözi, és bármelyik házba is tartozzon az illető, senkit sem kímél – fogott bele a mesélésbe Teddy borzongató-ijesztő, suttogó hangon. – Már akkor meghallod a kísérteties surrogó hangot, melyet a köpenye lobogása okoz, mikor csak pedzegeted a gondolatot, hogy éjszaka kimerészkedsz a folyosóra. Ám amikor figyelmen kívül is hagyod a jeleket, és kimész, azonnal felhangzik csizmájának sietős, egyenletes kopogása. Hallod a fejedben a szitkozódását, hogy milyen kínokra számíthatsz, ha nem mész vissza az ágyadba, majd bekúszik az orrodba a gyógynövények és a bájitalok jellegzetes, erős szagának a keveréke… Mindent körbeleng ez a szag…! Aztán alig teszel meg pár lépést, ő már előtted tornyosul fekete ruhájában! Csizmájának kopogása hihetetlen erővel dübörög a fejedben. A köpenye csak úgy leng körülötte, pedig sehol nincs szél, falfehér arca elmondhatatlan vicsorba torzul, sárgás ujjaival utánad nyúl, hogy a grabancodnál megragadva vonszoljon vissza a szobádba, és közben látod, ahogy a nyakából dől a vér! Még a legbátrabb griffendélesnek is inába száll a bátorsága, amikor meglátja ezt a képet! Félelmetesebb, mint a Véres Báró!

James ámulva hallgatta Teddy meséjét a titokzatos kísértetről, s mikor ágyba került, a többiekkel ellentétben – akik messziről el akarták kerülni a találkozást a gonosz és ijesztő szellemmel – ő minél hamarabb látni szerette volna. Gondolatban lesújtó pillantással illette hálótársait, akik griffendéles létükre ennyire meghunyászkodnak egy egyszerű szellemtől. Ám ő James Sirius Potter, a bátor és rettenthetetlen Harry Potter fia, így ő semmitől sem fél!

Alig aludt pár órát, mikor valami rettentő furcsa zajra ébredt. Eleinte nem is tudta beazonosítani a dolgot, végül rájött, hogy valahol a közelben egy köpeny suhogását hallja. James szeme kerekre tágult a döbbenettől, és szinte széttépte az ágyát keretező függönyt, csakhogy minél előbb megláthassa a szellemet.

A szobában senki nem tartózkodott, így papucsot húzott, magára kapott egy köntöst, és halk léptekkel lesietett a klubhelyiségbe. Ott az aznap esti győztes kviddicsmeccs utáni buli nyomai még mindig meglátszottak: a kandalló tüzében néhány cukros papír füstölgött és zsugorodott, vajsörös üvegek hevertek a kanapékon és az asztalokon, és leszakadt transzparensek lengedeztek mindenfelé. Szegény manók! – gondolta James, s elszakította tekintetét a káoszról, s miután konstatálta, hogy a szellemnek nyoma sincs, a Kövér Dáma portréja felé vette az irányt. Hevesen dobogó szível nyitotta ki az átjárót; a festmény felmorrant egy picit, jelezve, hogy álmában érzékeli ő, valami nincs rendben.

James előkapta varázspálcáját, s elmormolt egy Lumost a jobb láthatóság reményében, de a folyosó teljesen üresnek bizonyult: egyetlen kóbor szellem se mászkált arrafelé. Ám fél perc se telt el, a lépcső irányából felhangzott egy csizma sietőt kopogása, melyet meghallva James nyelt egy nagyot, és még hevesebb száguldásra késztette szívét. Pálcáját magasba emelve kereste a hang forrását, ám mielőtt még akár csak felfoghatta volna mi történik vele, valami vagy valaki hirtelenjében megragadta a grabancát, és orrába azonnal érezte a jellegzetes gyógynövény és bájitalszagot, valamint a vér fémes, orrfacsaró bűzét. Fejébe bekúszott egy csizma hangos, ütemes dobogása, és James annyira megijedt, mint még talán soha, mikor meglátta támadóját.

A férfi kísértet nagyon magas volt. Fekete köpenye hangosan csapkodott körülöttük, hosszú, zsíros haja szinte belelógott őrülten villogó éjfekete szemeibe, falfehér arca eltorzult, ahogy rávicsorgott a kis elsősre – James reszketni kezdett a szellem kezei között, annyira félt, különösen mikor meglátta, hogy annak nyakából csak úgy dől a vér.

− Pottttteeeeer! – A kísértet hangja leginkább egy orkán süvítésére hasonlított.

− Kérem… ne bántson… - nyüszítette James, s közben megpróbálta kiszabadítani magát a karomként szorító ujjak közül.

− Soha többet ne kószálj a folyosókon, különben legközelebb beleaprítalak egy fortyogó főzetbe! Megértetted, Potter?!  

Nyomatékosítva fogai között szűrt szavait, alaposan megrázta a griffendélest.  

− Igen, uram…! Igen, uram! Esküszöm… soha többet… soha…

− Helyes – sziszegte a kísértet, mire a Kövér Dáma portréajtaja magától kicsapódott, s a kísértet behajította a lyukon a fiút, majd azonnal köddé vált, de a csizmák kitartó kopogása, a vér és a bájital bűze egészen addig nem szűnt meg, amíg James halálra vált arccal fel nem iszkolt a hálójába, és be nem húzta a függönyt az ágyán.

A kísértet azon az estén nem találkozott több kóborló diákkal, és ennek roppantul örült. Azóta, hogy szárnyra kelt ittlétének félelmetes híre, jóval kevesebb diákba botlik a folyosókon, mint éltében valaha. Pedig akkor se volt éppen a népszerűségi index csúcsán, most meg… Ám ennek ő nagyon örült. Mindig is lételemének tartotta a diákok megfélemlítését, és ez így szellemként duplán könnyű.

A Csillagvizsgáló toronyhoz érve úgy döntött fellátogat oda, ott mindig megtalálja a kellő nyugalmat, még ha a baglyokkal kell is osztoznia hozzá. A toronyban azonban nem a nyugalom várta, hanem egy beszélgető partner.

− Áh, Perselus, látom megint nagyon jó kedvében van – hallotta meg az ablak előtt a csevegő hangot. – Csak nem megint megijesztett egy gyereket?

Végszóra aztán feltűnt előtte Albus Dumbledore mosolygó alakja. Perselus régi barátja láttára meghúzta a száját - főleg, hogy ezen a helyen találkoztak.

− Potter kölykét tanítottam meg arra, hogy többet ne óhajtson sétálgatni éjjelente – felelte. − Egyébként mit keres itt? Nem valahol a mennyei tanácsban kéne ülnie?

Dumbledore jókedvűen felkacagott.

− Áh, csak kedvem támadt visszalátogatni ide.

− Mármint ahol megöltem? – kérdezett rá mereven Perselus.

− Ahol megmentette az életemet, Perselus – javította ki őt az volt igazgató. – De nem, nem így értettem. Hanem az iskolába volt kedvem visszalátogatni. Olyan rég voltam már itt, és jó érzés újból e falak közt lenni. Olyan, mintha újból csak egy átlagos nap lenne… Néha vissza kell járni, megfigyelni, hogy minden rendben van-e (nem minthogyha nem bíznék Minervában), és egy kicsit nosztalgiázni sem árt. Ne nézzen így rám, Perselus – csóválta a fejét Dumbledore, látva a férfi már-megint-ez-a-szentimentalizmus tekintetét. – Tudom, hogy magának is hiányzott a Roxfort, különben most nem járná a folyosókat kísértetként, és nem védené a gyerekeket.

− Nem védem őket, csak fegyelmezek – morogta Perselus.

− Hát persze – bólogatott mindent tudó mosollyal Albus. – Nekem most mennem kell, kedves fiam, de majd még beszélünk. És kérem, ne ijesztgesse túlságosan szegény gyerekeket.

Perselus összehúzta a szemöldökét.

− Majd meglátom mit tehetek – felelte kitérően, de úgy tűnt, Dumbledore-nak ez is elég volt, hiszen bólintott egyet, aztán köddé vált.

Ám Perselus végül csak nem tudott maradéktalanul eleget tenni Albus kérésének, mert évről évre elvette a diákok kedvét a kóborlástól – csak a nyakából bugyogó vért volt hajlandó elhagyni a repertoárból.

Végül aztán a Potter és Weasley gyerekek egyaránt megtanulták, hogy a félelmetes Járőröző Kísértetet nem lehet kicselezni. Egyszer azt is megpróbálták fiatalabb korukban kideríteni, ki lehet az illető, de amikor rákérdeztek apjuknál a szellem kilétére, Harry Potter csak jóízűen felnevetett, és annyit mondott „– Fogadjatok szót neki!”               

Vége