| Főoldal » Fájlok » Severitus |
Elégtétel...? 1. fejezet
| 2012-08-22, 10:03 | |
1. fejezet Elégtétel...? A meleg nyári nap szinte csiklandozta Perselus arcát, amint a párkányra tenyerelve szemlélte a rengeteg gyengeelméjű diák bohóckodását a parkban. Mennyire jó lesz végre úgy végigsétálnia a szabadban vagy akár a folyosón anélkül, hogy rohangáló kölykök hada venné körül. Csönd lesz és nyugalom – minden ember vágya, de legfőképp az övé. A Sötét Nagyúrtól (és Dumbledore-tól) visszatérve egyszerűen csak lemegy a tágas magánlakosztályába, és úgy fogja tudni élvezni a jófajta whiskyt, hogy a kőfalak nem fogják visszaverni az ostoba sihederek ordibálását. Csábító kilátások, melyekre még egy hetet kénytelen várni, ő pedig, türelmes ember lévén, fél lábon is átvészeli ezt a kis időt. Addig viszont, vette észre, pár száz ponttól meg kell szabadítania a griffendéleseket, amiért rendbontást okoznak a parkban. Kárörvendő vigyor terült szét az arcán, ahogy lobogó köpenyével denevért utánozva sietett le a csetepaté színhelyére. Harry Potter gyászolt. Magányosan sétálta körül a tavat azzal a tudattal, hogy tegnap este a legutolsó családtagját is elvesztette saját ostobasága, hanyagsága miatt, és ez megbocsájthatatlan. Lelkiismerete egyre hangosabban ordította: A te hibád! Te tehetsz róla! Miattad halt meg! Te ölted meg! Gyilkos! Harry meg sem próbált szembeszállni vele, tökéletesen egyetértett miden egyes szavával; a bűntudat szinte szétmarta lelkét. Megölte Siriust! Hogy éljen ezzel a tudattal tovább? Legszívesebben rávágta volna, hogy sehogy, de ez lehetetlen volt. A prófécia… Nem, most nem hagyhatta magára a barátait ilyen időkben, és azt sem hagyhatta, hogy a szülei gyilkosa vígan élje tovább világát. Meg kell ölnie Voldemortot! Miközben ő szinte oda se figyelt merre megy, volt valaki, aki sasszemmel követte figyelemmel minden lépését: Draco Malfoy és két elmaradhatatlan csatlósa a közelben lévő bükkfánál tanyáztak. A szőke dühösen szidta Cracknak és Monstrónak Potter minden létező és nem létező felmenőjét, amiért miatta Azkabanba került az apja, de amikor meglátta, hogy Potter elérhető közelségben van, és nem kell egy kis bosszúért felforgatni érte az egész kastélyt, gonosz mosoly ült ki az arcára. Megbökte Crack vállát, majd Harry nyomába eredtek. − Hé, Potter! – kiáltott utána Draco. Harry, ahogy megfordult, már a kezében volt a pálca, a reflexei mégsem voltak olyan jók, mint gondolta. Malfoy egy szempillantás alatt megszabadította a szerinte felesleges eszköztől, amely métereket repült arrébb gazdájától, és mielőtt Harry akárcsak észbe kaphatott volna, már fejjel lefelé lógott a levegőben. Szemüvege épphogy nem esett le fejéről, megakadt a homlokán, a szeme káprázott a fejébe tódult vértől, a talárja a nyakába lógott. Crack és Monstro hasukat fogva röhögtek a kalimpáló Harryn, Malfoy pedig megpörgette a kezében varázspálcáját. − Ennek a remek kis varázslatnak Levicorpus a neve, ha emlékszel még, tanúja lehettél a Világkupa Döntőn is, milyen szórakoztató is tud lenni. Ó, Harrynek nem kellett bemutatni ezt a varázslatot. Pontosan emlékezett rá a Világkupáról, sőt, abból a bizonyos merengős emlékből is sejtette, hogy apja is előszeretettel használta – többek között Pitonon. És most tessék, a Sors megismétli önmagát, csak éppen a szereplők mások. Az apának most a fiát lógatják fel, ő maga került Piton helyébe, Draco pedig átvette James Potter szerepét. Nem jó helyzet, nagyon nem. Harry két dologban reménykedett: hogy valamelyik barátja, aki éppen nem a gyengélkedőn rostokol, kimenti szorult helyzetéből, és hogy nem fognak a ruhák lekerülni róla. A tömeg egyre csak gyűlt, de senki nem vette a fáradságot, hogy közbelépjen vagy szóljon egy tanárnak, egyszerűen nevettek és mutogattak rá, néhányan még fütyültek is, amit Malfoy kifejezetten élvezett. − Látod, milyen nagy a rajongótáborod, Potter? – nyekeregte a mardekáros fiú, élvezettel figyelve Harry szenvedését, miközben Crack és Monstro jót nevettek vezérük mellett. − Rohadj meg, Malfoy – zihálta Harry. – Nem lennél ilyen jó kedvedben, ha nálam lenne a pálcám! − Ugyan már, Potty, azt gondolod, hogy le tudnál engem győzni? Senki sem lenne, aki eléd ugorna, ha megátkoználak – és te pont azt szereted, ha van aki feláldozza érted az életét – susogta szinte már kedvesen a szőke. − Pont te beszélsz, Malfoy? – köpte undorodva Harry, leküzdve a kellemetlen érzést, hogy ne kapálózzon, így a forgása is megállt. – Nem én vagyok az, aki két marcona testőrrel járkál egész nap, és ha valaki megátkozza, vagy bever neki egyet, azonnal futásnak ered, csakhogy mielőbb megmeneküljön! Ijedős kis görény vagy! – Ezt a beszólást ugyan már tavaly elsütötte Hermione, de jobb abban a pillanatban nem jutott eszébe. Malfoy arca abban a pillanatban elsötétült a dühtől, ahogy ellenfele kiejtette a száján az ominózus „görény” szót. − Megfizetsz azért, amit az apámmal tettél, Potter! – Malfoy hangja remegett a dühtől, de a pálcát magabiztosan tartotta a kezében, ahogy kiszórt egy átkot. Harry döbbenten kapott az arcához, ahol egy hosszú, mély vágás keletkezett, s a vér gyors folyamként indult meg a szeme felé. − Potter! Malfoy! – dörrent rájuk egy dühös hang. Piton professzor sebes léptekkel közeledett feléjük; a tömeg félve nyitott utat nekik. − Mit művelnek itt? – Piton intett egyet a pálcájával, és Harry azon nyomban durván a földre esett. – És maguknak nincsen semmi dolguk? – mordult rá a tömegre; senkinek sem kellett kétszer mondania, azonnal szétoszlott a nézősereg. − Nocsak-nocsak – kezdte gúnyos hangnemben Piton. – Már megint nem bírt magával, Potter, és muszáj volt rendbontást okoznia? Tegyék el a pálcájukat – parancsolta. Harry szédelegve megkereste a varázspálcáját, miután visszacsúsztatta az orrára a szemüvegét, aztán nehézkesen felállt, de képtelen volt a tanár szemébe nézni; tudta, hogy mi látna ott: megelégedettséget, kárörömöt, gúnyt – nem kért belőle. − Tíz pont a Griffendéltől, Potter – jelentette ki fagyosan Piton. – Malfoy – nézett rá a szőkére – maga induljon a klubhelyiségébe. Malfoy azonnal indulásnak eredt, de azért még távoztában kíváncsi pillantással illette Harry és Piton kettősét. Harry továbbra sem nézett Pitonra, hanem a gyepet pásztázta, mintha valami roppant érdekeset látna rajta. Amint Malfoy látótávolságon kívülre ért, Piton megszólalt. − Gyere velem, Potter – intett neki a tanár, mire Harry engedelmesen a nyomába szegődött. – Mivel nincs se időm, se hangulatom hozzá, hogy az elkövetkezendő egy hétben még a te a büntetőmunkádnak is helyet szorítsak, így ezt most azonnal fogod elvégezni. Harry nyíltan be nem vallotta volna, de igazából magában egy halvány köszönömöt rebegett el, amiért Piton nem engedte csak úgy el, hanem büntetőmunkát kapott. Egyrészt elfoglalja magát valamivel, és nem kell állandóan Rá gondolnia, másrészt a kemény munka talán a bűntudatán is enyhít valamelyest. Az utolsó ember ezen a hatalmas golyóbison, aki még szerette őt, miatta, az ő hülyesége és hősködése miatt meghalt. Persze, ott voltak még a barátai, de az más. Úgy tűnt, Piton semmit sem vesz észre Harry letargikus hangulatából (vagy ha észre is vette, nem különösebben érdekelte), csak menetelt egyenesen előre, és meg sem állt, amíg el nem érték az üvegházakat, ahol a gyógynövénytan órákat tartják. Berobogtak a hármas számú üvegházba, és a professzor megállt az egyik fás növény mellett. − Az abesszíniai aszúfügéket fogod leszedni. Az összeset – tette még hozzá gyorsan a tanár, vélhetőleg megelőzve Harry kérdését – habár a fiúnak nem állt szándékában kérdezni, anélkül is tudta volna, hogy ha az aszúfügéket kell leszedni, akkor az az összesre vonatkozik, nem csak pár szemre. Ám mielőtt Harry akárcsak megmozdulhatott volna, Piton megragadta az állát, és elfordította az arcát, hogy a fiú arcán húzódó vágás még jobban szemügyre tudja venni. Harrynek igencsak türtőztetnie kellett magát, nehogy elhúzódjon az érintés elől, hát még amikor Piton előkapta a varázspálcáját. A férfi elmotyogott egy bűbájt, és a griffendéles azonnal megérezte, hogy a seb összehúzódik. − Kö… köszönöm – dadogta Harry szerencsétlenül, mikor Piton elengedte, mert hát az öt év alatt nem igen akadt olyan alkalom, hogy a tanár meggyógyította volna őt. Piton nem fecsérelt rá több szót, csupán bólintott egyet, aztán ő maga is hozzálátott a munkához: pergament és pennát vett elő, és sebesen írni kezdett valamit. Harry furcsállta, hogy Piton nem használt tintát, de aztán rájött, hogy Rita Vitrol pulicerpennájának és Umbridge vérpennájának sem volt szüksége tintára. − Amennyiben nem végzi a munkáját, Mr. Potter – dörmögte teljes nyugalomban Piton –, a hatodévének első délutánját itt fogja kezdeni. Tehát azt ajánlom, sürgősen kezdje el szedni azokat az aszúfügéket. − Igen, uram – felelte Harry, és majd egy órán keresztül egyikük hangját sem lehetett hallani. Az aszúfügegyűjtés, nem is volt olyan könnyű munka; nem emlékezett rá, hogy ennyire ragaszkodóak lettek volna ezek a gyümölcsök, pedig néhány évvel ezelőtt a gyógynövénytan órán már kellett velük dolgozniuk. Ennek ellenére Harryt teljes döbbenettel érte, mikor egy óra elteltével fáradtan, izzadtan belenézett a tálkába, amiben jó ha volt tizenöt-húsz szem. Harry sóhajtva megtörölte a homlokát, és nekitámaszkodott az asztalnak. A sóhajtásra Piton is felfigyelt, majd elővarázsolt egy kancsó vizet és két serleget, mindkettőt megtöltötte, aztán az egyiket Harry felé lebegtette. − Igyon – adta ki parancsba, s Harry nem ellenkezett, egy csepp sem maradt a serlegben. − Köszönöm, uram – felelte hálásan a fiú. – Bocsánat – bökte ki Harry hirtelen. Piton kérdőn felhúzta a szemöldökét. − Miért is? − Mert belenéztem az emlékeibe – felelte Harry, teljes nyíltsággal Pitonra nézve. – Tudom, hogy nem lett volna szabad, de… Mármint nincs de, nem kéne, hogy legyen… - Tudta, hogy össze-vissza beszél, de végre ki akarta mondani, el akarta mondani. Annyira régen tartotta már magában, és annyira beszélni akart már erről, hogy most megállíthatatlanul ömlöttek belőle a szavak. – Én nem ilyen emlékeket kerestem! – fakadt ki keserűen. – Arról a fegyverről akartam megtudni valamit, amit még… ő említett a Grimmauld téren. Nem tudtam, hogy mi az, és idegesített, hogy minden este arról álmodom, hogy senki nem mondott semmit, hogy Umbridge szemétkedett, Dumbledore egész évben levegőnek nézett, az okklumencia meg egyszerűen nem ment, és… talán nem is akartam, hogy menjen – tette hozzá nagyon halkan, de tudta, hogy Piton hallotta. – És aztán megláttam a merengőt, és rájöttem, hogy maga biztos tud valamit, hiszen rendtag, az igazgató megbízik magában, aztán már csak arra eszméltem, hogy ott vagyok benne. Eleinte még jó volt (valamilyen szinten), mert hát látni, hogy apám annyi idős, mint én, és hogy mennyire boldog, meg… egy kicsit beképzelt, igen – mosolyodott el halványan -, de… de csak unatkozott. – Önmagán is meglepődött, hogy mennyire keserű a hangja. − Az egészet azért csinálta, mert unatkozott. Teljesen olyan volt, mint egy mini halálfaló – jelentette ki csüggedten. – Én annyira sajnálom – emelte Pitonra a tekintetét. Piton meredten nézte Pottert. Egyszer sem szakította félbe a szóáradatot (igazság szerint meglepte, hogy a kölyök így tud beszélni), helyette kereste magában azt az érzést, amit talán kárörömként tudott volna azonosítani; viszont sehol sem találta. Úgy gondolta, ha egyszer megéri azt a napot, amikor James Potter porontyával valami olyasmi fog történni, mint vele, Perselusszal, és ráadásul a gyerek még bocsánatot is fog kérni az apja tetteiért, akkor az felemelő érzés lesz. Ám most, amikor ez megtörtént így gyors egymásutánban, mégsem érzett még csak hasonlót sem, csupán egyvalamit szeretett volna mondani. − Nem tiszted apád bűneiért bocsánatot kérned. – Harry közbe akart szólni, de Piton felemelt keze megállította. – Ellenben a saját tetteidért a bocsánatkérésed elfogadva. Harry egy pillanatig némán tátogott. Csak így, ennyi az egész? Ilyen könnyen megbocsát, és nincs hozzá semmilyen gúnyos megjegyzés? Semmi apád ilyen arrogáns, meg olyan beképzelt volt? Végül úgy tűnt, a tanár nem szándékozik mást hozzátenni, így aztán Harry halványan elmosolyodott, és elmotyogott egy halk köszönömöt. Több szó nem esett közöttük egészen a munka végéig, de amikor végeztek, Piton megállította Harryt az üvegház ajtajánál. − Potter, még egy szóra. − Igen, uram? − A nyáron próbáld meg egy kicsit gyakorolni az okklumenciát. Nem kell semmi különösebbet tenned, csupán ülj le az ágyadra, lazíts, és egyszerűen ne gondolj semmire. De ha könnyebb neked, akkor a képzeleted vigyen el egy számodra nyugodt helyre, ahol semmi rossz nem érhet. Ilyenkor üríted ki az elméd, ilyenkor tiszta. Az okklumencia nehéz tantárgy, Potter, még a legjobbakat is érhetik meglepetések. – Perselus óvatosan fogalmazott, remélte, hogy a kölyök talán megérti, hogy nem tehet Black halálról, és végre feloldozza magát. − Rendben, uram – bólogatott Harry. – Ígérem, hogy gyakorolni fogom. Öhm… jövőre újra fogjuk kezdeni, professzor úr? − Nem tudom, Potter – felelte Piton, miközben útnak indultak a kastély felé. − Addig még sok minden történhet. Igen, Harry tudta, hogy néha az események akár egy óra leforgása alatt is drasztikusan megváltozhatnak, de remélte, hogy ez most másképp fog alakulni. Elvesztett egy keresztapát, de kapott egy… barátot? Mentort? Nem tudta milyen kategóriába kell sorolnia a bájitaltan professzort, viszont a lényeg, hogy Pitonnal egyfajta fegyverszünetet kötöttek, és ez most egészen kellemesen érintette őt. A bejárati csarnokban aztán Piton egy nagyon haloványan bólintott neki egyet, aztán elvonult a pince irányába. Harry még nézett utána egy darabig, aztán elhatározta, hogy meglátogatja a barátait a gyengélkedőn. | |
| Megtekintések száma: 713 | Letöltések: 0 | | |
| Összes hozzászólás: 0 | |