| Főoldal » Fájlok » Severitus |
Elégtétel...? 3. fejezet
| 2012-08-22, 10:10 | |
Angliában általában kiszámítható az időjárás. Kilencven százalék eső, tíz százalék napsütés, melyhez olykor magas hőmérséklet is dukál, tízévente egyszer pedig még talán hőségriadót is fújnak. Az azonban még Angliában sem volt megszokás, hogy nyár közepén olyan köd lepje el az országot, melyen még a legerősebb napsugár sem képes áthatolni – márpedig ezen a nyáron ez történt, s erre a jelenségre még a legnívósabb díjjal kitüntetett tudósok sem találtak magyarázatot. Kár, hogy egyikük sem volt mágiával megáldott ember, vagy legalábbis kvibli, mert akkor tudták volna, hogy micsoda szörnyű lények okozzák ezt a lassan már tarthatatlan állapotot. Vagy lehet, hogy inkább szerencsések a tudatlanságuk miatt? Harry Potter mindenesetre tudta, hogy mi zajlik világában, ám ennek a tudásnak nem kifejezetten örült. Érezte, hogy most már egyre közelebb kerül sorsához, s ezt nem lehet kikerülni, legfeljebb csak húzni-halasztani, de az sem egy túl jó módszer. Egyszer Hagrid azt mondta, aminek jönnie kell, jönni fog, és ha itt lesz, szembe kell nézni vele. Harry ezt nem vonta kétségbe, ahogy azt sem, hogy szembe fog nézni Voldemorttal, csak éppen… Hiányzott neki valami, vagy éppen valaki. Óvatos pillantást vetett a tanári asztal felé, mintha éppen csak körbepásztázta volna a „részleget”, de Piton nem nézett felé, hanem kitartóan ette tovább a vacsorát, s közben hol az igazgató kérdéseire válaszolgatott, hol az új bájitaltanárral vitatott meg dolgokat. Az új sötét varázslatok kivédése tanári posztot maga Piton kapta meg. Nem jó, nagyon nem jó ez a felállás. Harry kedvtelenül turkálta az ételt; nagyon szeretett volna már kiszabadulni a zsibongásból, és beszélni Pitonnal, de az idő csigalassan vándorolt. Egyszer csak valaki lehuppant a Hermione melletti székre. − Sziasztok! – köszönt nekik az álmatag hangú Luna Lovegood. – Hogy telt a nyári szünet? Harryt furcsa érzés öntötte el e kérdés hallatán. Bármelyik évben is kérdezték ezt tőle, soha nem tudta tiszta szívből azt válaszolni, hogy jól. (Ennek fokozatairól pedig már ne is beszéljünk!) Ám most a nyárra visszagondolva egy halvány mosoly ült ki az arcára, s így fordult Lunához, hogy ő is pozitívan feleljen a kérdésre. − Kösz, Luna, remekül! És neked? − Ó, képzeljétek, mi elmentünk apával kardfogú szárnyas plimpikre vadászni – mesélte álmélkodva Luna, és szinte elködösült a tekintete, ahogy visszagondolt az eseményekre. − Kardfogú szárnyas plimpik? – ismételte Ron, kivételesen lenyelve az ételt. − Igen – bólintott Luna. – Nem csodálkozom, hogy nem hallottál róluk, hiszen mi is csak a vadászat előtt pár nappal fedeztük fel a létezését. – És innentől kezdve Luna belekezdett egy hosszas okfejtésbe az újonnan felfedezett plimpik és más plimpifajok keveredéséről, párzási szokásairól. Harry erre már nem igazán figyelt oda, mert ekkor észrevette, hogy Piton felállt az asztaltól, így néhány másodperc múlva követte őt. Piton olyan sebesen lépkedett, hogy Harry már csak a pincében érte utol. − Tanár úr! – kiáltott a férfi után. − Ennél feltűnőbben már nem tudsz követni, igaz, Potter? – jött a költői kérdés hátra felé se fordulva. − Én csak azt hittem nem tudja, hogy itt vagyok, vagy, hogy nem emlékszik rá, hogy azt mondta jöjjek vacsora után magához – mentegetőzött Harry, még mindig úgy három-négy lépésre egymástól. − Szerintem nincs a kastélyban olyan lakó, aki ne hallaná, hogy mögöttem trappolsz – felelte epésen Piton, majd kitárta Harry előtt az irodája ajtaját, és sürgetően intett neki, hogy menjen be. Az iroda semmit nem változott utolsó látogatása óta, talán csak néhány úszkáló undormány lett több a polcokon. − Ülj le – mondta Piton, és ő maga is helyet foglalt az íróasztal mögötti széken. – Nos? – húzta fel a szemöldökét a bájitaltan tanár, miután Harry is lehuppant a saját székére, és még mindig csönd volt. − Maga akart velem beszélni, uram… − Talán neked nincs kérdésed? Csak mert az Odúban ez nem így tűnt. − De, de igen, van – bólintott Harry. − Akkor esetleg feltennéd őket? – forgatta meg türelmetlenül a szemét Piton. − Hát… - Harry fejében ezernyi kérdés keringett, és egyszerűen nem tudta melyikkel kéne kezdenie, így egyfajta összefoglaló kérdésként tette fel az összeset. – Mesélne anyámról, kérem? − Mennyit tudsz róla? − Hogy olyan szemem, mint az övé, hogy kedves volt, és hogy mindenkiben meglátta a jót, de… apámról többet tudok. Piton rosszallóan elhúzta a száját, és most kivételesen nem azért, mert szóba került James Potter, hanem mert Lily Evansről senki nem mesélt ennek a kölyöknek. Mintha csak egy másodlagos elem lenne a Potter család életében. Hihetetlen, hogy se az a bolhazsák, se a vérfarkas, se Dumbledore, de még Weasleyék sem meséltek semmit róla! Jellemző, hogy ezt is neki kell elintéznie. De végül is, nála jobban senki nem ismerheti Lilyt. − Cokeworth-ben nőttünk fel* – sóhajtott fel Piton, és végigsimított hosszú ujjával az ajkán. − Én a város külső negyedében, anyád a gazdagok környékén, egy kertes házban. Tíz évesek voltunk, mikor megismerkedtünk, habár én már előbb is láttam őt, de… nem szólítottam meg. Aztán egy nap, amikor a nővérével játszottak, megmutatta neki, hogy ha a tenyerébe helyez egy virágszirmot, az magától kinyílik és becsukódik. Petunia megijedt, elszaladt és azt kiabálta, hogy anyád bolond, de én biztosítottam róla Lilyt, hogy ez nincs így, aztán elmondtam neki, hogy boszorkány. − Magától tudta meg? – Harry nem bírta ki, hogy ne szóljon közbe, annyira izgatott volt, szinte csüggött Piton minden egyes szaván. Piton bólintott. − Ha nem mondom el, a nagynénéd folyamatos elnyomása alatt talán még a varázserejét is elfojtotta volna, és talán még a levelet se kapta volna meg. Ráadásul mi voltunk az egyetlen varázserővel bírók a környéken – anyámat nem számolva, természetesen -, így nekem is kapóra jött, hogy nem vagyok egyedül. Minden találkozásunkkor meséltem neki Roxfortról, minden rejtélyével és szépségével egyetemben, tanítottam neki varázslatokat, meséltünk egymás családjáról, és nem egyszer ott voltam náluk. − Hogy néz ki a házuk? – szólt közbe ismét Harry. − Átlagos angol családi ház, egy emelettel – legyintett Piton. – Ha nem szólsz közbe újból, esetleg elmehetsz egyszer oda. Harry vidáman elvigyorodott ennek hallatán, és úgy döntött, lakatot tesz a szájára. − A kedvenc színe a fehér és a piros volt, imádott olvasni; leginkább a klasszikusokat, szerette a verseket – Byron, Shelly, Keats – nagyon szerette a zenét is, a kor nagyjait. Néha még mi is megpróbálkoztunk versírással, de valahogy nem akart sikerülni. Volt egy kutyája is, Erzsébet királynőnek hívták. – Harry ennek hallatán elkezdett kuncogni. – Emlékszem, amikor megkapta a levelet innen, akkor nagyon boldog volt, és a szülei – a nagyszüleid is nagyon örültek, annak ellenére, hogy meglepődtek a dolgon -, ám Petunia… azt hiszem a legjobb szó rá a féltékenység. Egészen a Roxfort Expressz indulásáig nem állt szóba anyáddal, és őt ez nagyon megviselte. Napokig panaszkodott és sírt miatta, de Petunia nem tágított. De ott tartottam, hogy megkapta a levelet… McGalagony professzor ment el hozzájuk, hogy tájékoztassa őket a további teendőkről. Aztán amikor elmentek az Abszol útra utána le sem lehetett állítani, annyit és olyan sokáig mesélt róla. Gondolom, arról sem tudtál, hogy neki is hóbaglya volt. − Komolyan? – Harry szeme kerekre tágult a meglepettségtől, és annak ellenére szólalt meg újból, hogy megfogadta, nem teszi újból. − Komolyan – bólintott Piton -, Hermésznek hívták. Miután megvették a madarat, anyád mindig magánál tartott egy kis papírt, meg tollat, és ha például késett az ebédről, vagy a vacsoráról, akkor Hermésszel küldött haza levelet a szüleinek. De ha elmentek nyaralni, a madarat akkor is magával vitte, és onnan is írt nekem. Aztán elindultunk ide, a Roxfortba, és azt már tudod, hogy a Süveg más házakba osztott be minket. Az ő és az én barátaim is ellenezték, hogy ezek után még barátok legyünk, de egyikünk se hallgatott másra. Anyádat csupán egyetlen barátnője támogatta a mi barátságunkat illetően, méghozzá Mr. Longbottom édesanyja, Alice. − Való igaz, hogy anyád mindenkiben meglátta a jót. Gondolom ezzel a mondattal Lupin illette. Benne meg is látta – habár véleményem szerint veszélyes, de ebbe most ne menjünk bele. Amikor megtudta, hogy Lupin vérfarkas, egyből elindult a könyvtárba, hogy valamilyen orvosságot találjon a bajára. Azt hiszem, anyádat úgy kéne elképzelned, mint Granger kisasszonyt, csak hevesebb természettel. Ha Lily dühös volt, akkor mindig joggal volt dühös, és olyankor szinte szikrákat szórt a szeme. Ennek azt hiszem tanúja voltál a merengőben. Apádékat szinte napi szinten próbálta helyre tenni, és ezek csak azok az alkalmak voltak, amiknek én is szemtanúja voltam, és amikről beszámolt. Igen, Harry pontosan emlékezett rá, milyen tekintettel illette az apjáékat az anyja. Az a pillantás valószínűleg örökre az emlékezetébe égett. − A tanárok rajongtak Lilyért; különösen Flitwick és Lumpsluck professzor. Anyádnak rendkívüli tehetsége volt a bűbájtanhoz és a bájitaltanhoz. Lumpsluck professzor soha egyetlen egy órát sem mulasztott el, hogy Lily tehetségéről ne áradozzon, és már harmadikos korában beválogatta a Lump klubba. − Hova? – kérdezte értetlenül Harry. – Jaj, persze – csapott a homlokára -, biztos ez az a hely, ahova összegyűjti a híres ősökkel, ismerősökkel rendelkező diákokat. Pitonnak egy fintor jelent meg az ajkán. − Gondolom már a vonatúton beszervezett téged a csoportba. − Hát valami olyasmi… - fintorgott Harry is. – Leginkább a Kiválasztottságom érdekelte. − Mint szinte mindenkit, Potter – jelentette ki komoran Piton. – Tehát, igazából ötödikig nem is történt szinte semmi említésre méltó. Próbált eltéríteni az eltéríthetetlentől, de nem ment neki. Aztán azon az ominózus napon végleg összevesztünk; soha nem bocsátotta meg nekem, hogy azt a szót használtam rá. Én végül halálfaló lettem, ő James Potter felesége és auror. − Anya hogy hogy auror lett? Miért nem bájitaltanár vagy bűbájtan tanár? − A Sötét Nagyúr első korszakában, Potter? Használd egy kicsit a fejed! A megmentési kényszeredet nem apádtól örökölted – rázta a fejét Piton. – Lily mindig közbeavatkozott, ha azt látta, hogy valakit bántanak, mindegy, hogy egy súlycsoportba tartoztak-e a felek, vagy egyenlőbe. Közbe kellett lépnie, amikor pedig prefektus lett, még inkább. Így aztán nem is csoda, ha az aurori szakmát választotta, főleg úgy nem, hogy a Sötét Nagyúr a mugliszületésűeket üldözte, mint amilyen ő is volt. Aztán persze várandós lett veled, és ott kellett hagynia a munkáját. Pár pillanatig csend volt, aztán Piton halkan megszólalt. − Ő választotta a Harry nevet. Ha jól tudom, apád először azt akarta, hogy Black-ről nevezzenek el, de anyád tiltakozott ez ellen, mondván, már van egy Sirius a családban, inkább legyél Harry. Harry rettentően meghatódott. Édesanyjától kapta a nevét! Sokáig nem szerette, mert Petunia néni mindig azt mondta, hogy mennyire pórias, de most ennek hallatán még inkább elöntötte a szeretet az anyja felé. Aztán rájött, hogy apja milyen nevet akart adni neki, és felnevetett. − Sirius James Potter! Szörnyen hangzik! Akkor már inkább James Sirius Potter. Piton erre már nem mondott semmit, csak nyugodtan nézte Harry vidámságát. − Szóval… - kezdte Harry pimaszul mosolyogva -, akkor azért hasonlítok anyámra is, igaz, uram? És nem úgy hősködök, mint apám… − Potter – morogta Piton tettetve mérgességét –, ne feszítsd túl a húrt! Harry újból nevetett, aztán sóhajtott egy nagyot. − Nagyon köszönöm, hogy elmondta mindezt nekem, uram. Ez rettentő sokat jelent nekem. Piton bólintott egyet, aztán így szólt: − Ideje felmenned a körletedbe. A jelszó kviddicsmánia. És minden hétfő délután hat órakor várlak itt az okklumencia órákra. − Rendben – felelte Harry, majd felállt, és az ajtóhoz ment. Uram! – fordult még vissza. − Igen? − Anyám szerette a kviddicset? Piton halkan felhorkantott. − Miután összejött apáddal hetedévben, jobban preferálta. – Értem – mosolygott el a fiú. − Jó éjszakát, tanár úr! − Jó éjszakát, Harry! * A HP Wiki szerint, az Evans és Piton család valóban Cokeworth-ben élt, tehát ez a név nem saját találmány. | |
| Megtekintések száma: 629 | Letöltések: 0 | | |
| Összes hozzászólás: 0 | |