| Főoldal » Fájlok » Severitus |
Elégtétel...? Epilógus
| 2012-09-19, 19:26 | |
| Nos, végül is úgy döntöttem, megírom nektek az Epilógust, és ez lett belőle. Remélem, tetszeni fog. :) Hiába volt az ébresztőbűbáj reggel hét órára beállítva, Harry már két órával korábban felkelt – az izgalomtól eleve nem bírt elaludni, nem csoda hát, ha hajnali ötkor már fent is volt. Feküdt még egy kicsit az ágyban, és csak nézte a baldachinos függönyt. Egyszerűen hihetetlennek tartotta, hogy túlélte Voldemortot, és most ellátogathat arra a helyre, ahol az édesanyja felnőtt. Harry boldogan elmosolyodott a gondolatra, aztán széthúzta a függönyt, kiugrott az ágyból és beszaladt a mosdóba, hogy minél hamarabb elkészüljön, így talán rávehetné az apját, hogy a tervezettnél korábban induljanak el. Perselus azonnal felébredt, amint megszólalt a figyelmeztető bűbáj, jelezve, hogy Harry felkelt. Amióta a gyerek hozzá került, bűbájok vannak elhelyezve a szobáján. Másképp riaszt, ha felébred, másképp, ha rémálma van, és másképp, ha megtámadják. Erre az utóbbira ugyan még nem volt precedens, hiszen a lakosztályuk védelmi rendszerét senki és semmi nem képes kijátszani, ám nem árt az óvatosság. Ránézett az órájára: hajnali öt óra három perc. Ideje készülődnöd, Perselus; haza mész… Ahhoz képest, hogy Perselus hétre tervezte az ébredést, az eldeformálódott, lyukas merőkanál már negyed hétkor a tenyerén feküdt, mely mostantól zsupszkulcsként látja el a feladatait. A bájitalmester ránézett a fiára. − Készen állsz, Harry? A griffendéles elszántan, izgatottságtól csillogó szemekkel bólintott egyet, aztán megragadta a kanalat, és mindkettőjüket elnyelte az örvény. Amint földet ért a talpuk, Perselus gyorsan megfogta Harry könyökét, hogy a fiú szokásához híven most ne essen hasra. Egy néptelen játszótérre értek, a távoli horizontot égbenyúló, magányos kémény uralta. Harry kérdőn nézett apjára, aki úgy tűnt, abban a pillanatban teljesen emlékei rabjává vált. − Anyád és a nagynénéd gyakran kijártak ide hintázni, én abból a bokorból lestem őket – illetve csak anyádat… - Piton a Harry háta mögötti bogyókkal borított bokorra mutatott. Itt mondtam el anyádnak, hogy boszorkány. − És elhitte? – kérdezte mosolyogva Harry. – Tudom, hogy azt mondtad, hogy gyakran meséltél neki Roxfortról, de amikor először hallotta, azonnal elhitte, amint mondtál neki? − Nem igazán – mosolyodott el Perselus is. – Azt mondta, hogy csúnya dolog egy lánynak ilyet mondani, aztán egy lesújtó pillantás után karon ragadta Petuniát, és elsiettek. Na, gyere, nézzük meg a házat! − A tiedet is megnézzük majd? – kérdezte vidáman Harry, amint apja mellé szegődött. − Nem hiszem, hogy bármi érdekeset is találnál ott, Harry… − Már hogyne lenne érdekes, hiszen ott laktál! Mármint, tudom, hogy nem volt túl jó ott az életed, de… kíváncsi lennék rá; te is láttad én hol nőttem fel. Perselus halkan felsóhajtott. − Majd meglátjuk – felelte kitérően. Néhány perces gyaloglás és egy enyhe lejtő után egy kis kertvárosba érkeztek. Úgy tűnt, akárcsak a Privet Drive-on, itt is az egyforma, minimum egy emelettel rendelkező piros-barna téglaházak a divatosak, és Harry abban is biztos volt, hogy mindegyik család birtokában legalább egy autó van, ami a házhoz tartozó garázsban áll. Mindegyik ház előtti kert füve gyönyörű zölden virított, csodálatos virágokat ültettek a kert egy részébe a háziasszonyok. Kora reggel révén teljes csönd honolt az utcában, de Harry valószínűnek tartotta, hogy sok család rendelkezik gyerekkel, akik előszeretettel futkosnak át egymáshoz, vagy éppen pattannak biciklire. Csendes környéknek tűnt a hely, és nem csak azért, mert kora reggel volt; egyszerűen érezte, hogy itt mindig boldog nyugalom honol, soha nincsen zaj, és a szomszédok odafigyelnek egymásra. Na, nem azzal az idegesítő figyelemmel, amit a Privet Drive-on tapasztalt, hogy beleütik egymás dolgába az orrukat a lakók, és kémkednek egymás után, hanem tapintatos, gondoskodó figyelemmel tekintenek a másikra. Be kellett ismernie magának, hogy szívesen lakna egyszer itt. Szépnek tartotta Cokeworth ezen részét a maga angliai kisváros hangulatával, a dús lombú fákkal, a falakra felfutó borostyánnal, a madárcsicsergéssel, ráadásul az édesanyja is itt lakott. Perselus mintha csak tudta volna, mire gondol Harry, halkan megjegyezte. − Szép és csendes környék – nem sokat változott a hatvanas évek óta. − Sokszor jártál ide anyáékhoz? – kérdezte kíváncsian Harry. − Igen, elég sokat – bólintott Perselus. – Néha volt olyan, hogy reggeltől késő estig itt voltam… Ez lesz az, jobb oldalt – mutatott az egyik házra az utca végénél. A Pearl Road 1. számú ház egykoron büszke példával járhatott elől a többi otthon előtt, mára azonban elvesztette ragyogását. Lakatlan, megkopott és öreg volt – az ablakokon lehúzták a redőnyt, a levél nélküli borostyán indái pókhálószerűen futották be a falakat, a kert füve sárgán köszöntötte a látogatókat. − Valaki kijár ide gondozni a házat – mormolta Perselus. − Kicsoda? – kérdezte Harry. − Nem tudom, talán egy szomszéd. Gyere – tette a kezét Harry vállára -, menjünk be. Harry izgatottan sóhajtott egyet, aztán lenyomta a kapu kilincsét, mely nyikorogva engedett utat nekik. A griffendéles apjával a nyomában végigsétált a szűk, macskaköves kis úton, s mikor meghallotta maga mögül az elsuttogott Alohomorát, benyitott a házba. Harryék az előszobában találták magukat, és amint becsukódott az ajtó, egyikük sem mozdult egy tapodtat sem. Harry azért, mert habár teljesen üres volt az előszoba, mégis csodálkozva kémlelt édesanyja egykori otthonát, Perselus viszont a rátörő emlékek hatására volt képtelen mozdulni. − Itt jobb oldalon két alacsony kis szekrény volt – mondta a férfi -, ott tartották a cipőket, papucsokat, a tetejére a kulcsokat rakták. Bal oldalra pedig a kabátokat akasztották. Perselus végül minden szobában elmondta, hogy hol mi állt, vagy, hogy milyen színűek voltak a falak, és Harry számára, mint egy varázsütésre, az eddig fakó, üres ház kiszínesedett, megtelt bútorokkal, megtelt élettel – szinte látta maga előtt, ahogy a kis Perselus becsenget reggel az ajtón, Lily vörös haja lobog, mikor lerohan a lépcsőn, hogy kinyissa az ajtót a barátjának. Látta, amint a nagyapja reggel egy csókot ad a virágos kötényt viselő nagyanyjának, aztán leülteti a gyerekeket az asztalhoz, és a felesége feltálalja a palacsintát, Lily pedig alaposan meglocsolja sziruppal. És Harry számára mintha még az is megelevenedett volna apja elbeszélése hatására, amint a kis Petunia (néni) mérges pillantásokat lövöldöz az anyja ruháiba öltözött Perselusra. Végül a földszinti részt elhagyták, és az emelet felé vették az irányt, végül megálltak az első ajtó előtt. − Ez édesanyád szobája – szólt a bájitalmester. – Menj csak be, Harry! Harry izgatottan nyitott be az ugyancsak üres szobába, de az apjának köszönhetően itt is hamar el tudta képzelni, hogy hol milyen bútorok álltak: a fal előtt függőlegesen az ágy, majdnem az ajtó mellett egy ruhásszekrény, az ablak előtt íróasztal, a falakon rajzok, poszterek. Perselus megsimogatta Harry fejét, aztán magára hagyta fiát a helyiségben. Harry mérhetetlenül hálás volt az apjának, amiért egy kicsit egyedül maradhatott. Az, hogy ott lehetett édesanyja szobájában, többet jelentett neki, mint bármi más. Óvatosan lépkedett a padlón, mintha attól félne, hogy valaki beront, mert illetéktelen behatolót sejt, de ettől nem kellett tartania. A házban rajta és az apján kívül senki már nem tartózkodott, így Harry nyugodtan lehunyta a szemét, és végigsimított a fehér falon. A szíve olyan melegséggel telt meg, amit talán akkor érzett először, amikor Perselus elfogadta, hogy ő, Harry apának szólítsa. Harry mintha csak érezte volna édesanyja jelenlétét önmaga körül, s mint ahogy a falat simította, úgy tűnt, az ő arcát is megsimogatta valaki. Az orrába bekúszott a jellegzetes liliom illat, és hirtelenjében egy gyönyörű, csilingelő kacagás ütötte meg a fülét. Harry nem bírta tovább… A szoba sarkában gubbasztva hangtalanul csorogtak a könnyei. Már azt hitte végleges gondok lesznek az elméjével, amikor egy testet érzett meg maga mellett, de ahogy a hang elkezdte suttogni, hogy „Nincs semmi baj…”, rájött, hogy csak az apja vigasztalja, s ő ezt nem utasította vissza − boldogan dőlt bele az ölelésbe. − Hallottam a nevetését, apa - motyogta Harry. − Én mindig hallom, fiam, én mindig hallom… Belépve az előszobába, Perselus gyanakodva torpant meg, ugyanis a bejárati ajtón egy eddig számára felfedezetlen levélke állt celluxszal felragasztva, és egy Harry! megszólítással ellátva. Gyanakodva húzta végig rajta a pálcáját mindenféle ártó szándékot keresve, de mivel semmit nem talált, így letépte, és a zavart Harry kézébe nyomta. − A te neved áll rajta – jegyezte meg Perselus. Harry – kételkedve, hogy bárki is ténylegesen neki szánta volna – felbontotta levelet, és hangosan olvasni kezdte. Harry, Tizenkilenc éves koromig itt laktam, de miután megismerkedtem Vernonnal, elköltöztem, és anyád is már úgy tért haza az utolsó évéről az iskolából, hogy apád jegyese volt. A szüleink, a te nagyszüleid pár évvel később meghaltak, így a ház anyádra és rám szállt. Miután ő is meghalt, úgy döntöttem, hogy eladom a házat, és egy házaspár meg is vásárolta. Ők pár évvel ezelőtt idősek otthonába vonultak, így visszavásároltam tőlük a házat, és minden hónap első keddjén eljövök ide, és rendben tartom. Mikor megtudtam, hogy Perselus magához vett téged, a házat a nevedre írattam, így a tied lett. Amikor majd lesz családod, akár ide is költözhettek – csendes környék, gyereknevelésre ideális. E mellett, szeretnék tőled bocsánatot is kérni, amiért én és a családom úgy bántunk veled, ahogy. Nem ezt érdemelted tőlünk; nem ezt érdemelted azoktól, akiknek szeretniük kellett volna. Tudod – és ezt ne tekintsd mentegetőzésnek -, Vernon és Dudley is mindig nagyon féltek a mágiától, de én… Én inkább féltékeny voltam azért, mert nekem soha nem adatott meg az, ami édesanyádnak. És akárhányszor rá néztem, mindig Lily jutott eszembe rólad. Azt hiszem azzal, hogy téged büntettelek olyasmiért, ami miatt nem lett volna szabad, magamat is büntettem, azokért a dolgokért, amiket elkövettem ellene. Ezekről nem szeretnék most beszélni, de talán, nem is szükséges. Szerintem Perselus már mindent elmondott neked, ő sokat tud mesélni a gyerekkorunkról. Remélem, egyszer meg tudsz nekem (nekünk) bocsátani. Petunia néni Harry dermedten nézte nagynénje sorait, végül tanácstalanul apjára pillantott. − De hát én soha nem is haragudtam rá – mondta döbbenten Harry, mire apja felhorkantott. – Mármint, nem kedveltem őket, de azért… Nem is tudom… − Harry, amit veled tettek… − Megmentették az életemet! – vágta rá Harry. – Bármikor kitehettek volna egy árvaházba, ahogy Marge néni mondogatta, de nem tették. Sőt, Petunia néni még akkor is megakadályozta, hogy elküldjön Vernon bácsi, amikor Dudleyt megtámadták a dementorok. Meg amikor felpuffasztottam Marge nénit, meg amikor Dudley nyelve majdnem egy kilométer hosszú lett. Nem is tudom – morfondírozott Harry. – Ezek mindig akkor történtek, amikor dühös voltam, és szerinte jogosan voltam dühös, és… talán mindig is szerettem volna egy bocsánatkérést, de tényleg csak ennyit. Nem kellettek volna ehhez nagy szavak, meg semmi. Csak, hogy bocsánat. − Most megkaptad – mondta csendesen Perselus. − Igen, meg – bólintott Harry. − És jobb érzés? − Sokkal. − Tudod, Harry, én soha nem fogok nekik megbocsátani azért, amit veled tettek, ezért vagy te sokkal jobb ember nálam. − Ez nem igaz, apa – rázta a fejét Harry. – Nagyon-nagyon-nagyon jó ember vagy; örökbe fogadtál, gondoskodsz rólam és szeretsz, és én is nagyon szeretlek. Te vagy a világ legjobb embere. Perselus életében talán most először volt képtelen megszólalni, ráadásul valami nagyon zavarta ott a szeme sarkában. Nyelt egy nagyot, és figyelmen kívül hagyva a túlságosan is furcsán zakatoló szívét, végül csak megszólalt. − Köszönöm, Harry – suttogta. Harry nem szólt semmit, csak kinyitotta az ajtót, de hirtelen hátrahőkölt, mert ott egy öreg nénike állt. − Maguk meg kicsodák? – lengette meg előttük a sétabotját. − Hamarosan új lakók leszünk – felelte kissé fenyegetően Perselus. Harry kérdőn nézett rá, de az apja csak megrázta a fejét, kikerülte az öreg nénikét, és sietősen útnak indult Harryvel az oldalán. Végül nem látogatták meg a Piton házat, amit Harry annyira nem is bánt. Talán majd máskor szemügyre veszik, de most jobban szeretett volna visszamenni a Roxfortba. Egy napra ennyi érzelemből bőven elég volt. Eső utáni, borongós nyári délután volt, a vastag felhőzet alól itt-ott kikandikált néhány napsugár, szépen megvilágítva ezzel az eget. A nehéz nyári levegő felfrissült a kiadós záportól, azonban hatalmas tócsákat hagyott maga után, aminek az utcán gyalogló nő nem igazán örült. Mehetett volna egészen a házig kocsival, akkor talán nem csápolta volna fel magát, ő mégis inkább a lábain ment végig egészen a házig. Ki kellett szellőztetnie a fejét, gondolkodnia kellett, hogy mit mondjon, ha meglátja őket. Végül megállt a kőkerítésnél, és csak nézte az otthont, mely ugyanolyan szépen és büszkén állt az utca legelején, mint annak idején, amikor ő gyerek volt. Egyszer csak megmozdult a függöny, és az ablakban egy vörös hajú kislány arca tűnt föl. A nő szíve hatalmasat dobbant, főleg mikor a kislány hirtelen eltűnt, és elkiáltott a magát. − Apu! Egy néni áll a kerítésünk előtt! Aztán lábdobogás zaját hallotta, végül feltárult az ajtó, és egy fiatalember jelent meg a küszöbön. A nő csak nézte és nézte a férfit, aki végül csendesen megszólította őt. − Petunia néni, nincs kedved bejönni? Petunia egy pillanatig döbbenten figyelte a férfit, végül halványan mosolyogva bólintott. − De, igen, Harry, szívesen bemegyek. – Kinyitotta a kertkaput, és lassan végigment a kis macskaköves úton. − Végre megismerkedhetsz a gyerekekkel és Ginnyvel, és még apával is beszélgethetsz, ő is itt lakik velünk. Petunia néni aztán megállt Harry előtt, és rámosolygott, de mikor meglátta unokaöccse mögött Perselust, kissé elbizonytalanodott, ám összeszedte magát, és kezet nyújtott egykori szomszédjának. Perselus habozott egy pillanatig, aztán megfogta a nő kezét. − Petunia. − Perselus. A bájitalmester elengedte az asszony kezét, majd beljebb tessékelte. − Fáradj be – intett a kezével, és arrébb állt, utat engedve Petuniának. − Köszönöm. Perselus rápillantott Harryre. A fia boldog mosollyal figyelte, ahogyan ő udvariasan, minden fajta gonosz megjegyzés nélkül fogadta a nagynénit. − Szóval, most már megbocsátottál neki? – kérdezte halkan Harry. Perselus kicsit meghúzta a száját, és sanda, gyanakvó tekintetet vetett a Petunia-Ginny kettősre. − Még nem egészen – felelte. – Meglátjuk, hogy bánik a családommal, aztán eldöntöm. − Oh, értem – vigyorgott. – Szeretlek, apa! − Én is szeretlek, Harry! Apa és fia együtt indultak a többiek után a nappaliba, és az utcáról nem lehetett mást hallani, csak egy boldog család nevetését és beszélgetését. | |
| Megtekintések száma: 634 | Letöltések: 0 | Hozzászólások: 4 | | |
| Összes hozzászólás: 4 | |||||
| |||||
Azt hiszem, Petunia nem csak itt, de az eredetiben is megbánta, amit Harryvel tett. Ráadásul úgy gondolom, neki sem volt éppen könnyű Harryvel élnie, hiszem a gyerek - akárcsak Perselust - őt is állandóan Lilyre emlékeztette. Arra, hogy hogy bánt vele, hogy a húgának volt varázsereje, neki viszont nem. Ez persze nem mentség arra, amit tett Harryvel, inkább talán egyfajta magyarázat arra, hogy miért is tette, amit tett. Viszont neki is eljött az az idő, amikor kénytelen volt kiszakadni a múltból, és szembe kellett nézni az unokaöccsével. Harry amilyen nemes, megbocsátott neki. 
