Főoldal » Fájlok » Severitus

Harry
2013-04-05, 15:47

Harry


Hol volt, hol nem volt, messzi-messzi hegyeken túl, a Roxfort büszke száztornyú kastélyán is túl, ott, hol a kurtadurrfarkú szúrcsók túrt, élt egyszer egy mogorva férfi. Perselus Pitonnak hívták eme férfit, ki életének igen korai szakaszában rájött, hogy nem szereti az embereket, és hogy az emberek sem szeretik őt, így aztán egy kölcsönös, ámde kimondatlan megállapodás jött létre környezete és őközötte, hogy nem keresik egymás társaságát. A fiatalember férfivá érett, s miután elvégezte a bájitalmesteri képzést, bájitalprofesszornak állt a Roxfortban. Több mint tíz évvel később, miután belefáradt az idióta nebulók tanításába, otthagyta a mágusképzőt, s letelepedett Nevenincsfalvában, annak is legeldugottabb szegletében, egy kicsiny házikóban.

Beköltözésének első estéjén elhatározta, hogy a régi iskolai könyveit nem teszi ki a könyvespolcára, hanem mindet szépen egy dobozba pakolja, s felviszi a padlásra. Pálcáján apró lángocskát gyújtva maga elé irányította a telepakolt dobozt, felsétált a girbegurba lépcsőn, végigsietett a folyosón, majd a padlás nyikorgó lépcsőin felmenve, kinyitotta a nehéz faajtót, és belépett a helyiségbe. Letette a terhét, aztán fáklyákat varázsolt mind a négy falra, hogy kellőképpen szét tudjon nézni.

A ház vásárlásakor az volt a lényeg, hogy minden ártó varázstól mentes legyen jövőbeli otthona, hogy mit tároltak benne, nem tűnt szükséges információnak. Most viszont kellőképpen sok időt tudott szentelni a nézelődésnek, így belevetette magát a kacatkupac-rengetegbe. A házikó előző lakója egy öreg, olasz mesterember volt, Gepettónak hívták, s úgy tűnt, halála után senki nem vitte el a holmiját, hanem mindent felpakoltak a padlásra. Perselus a poros, molyrágta szőnyegek, ruhák és ezernyi játék között kotorászva rálelt néhány papírra, melyen játékok tervrajzai sorakoztak. Mikor azonban tovább kutatott a papírok között, az egyik már nem tervrajzokat ábrázolt, hanem úgy tűnt, mintha valami végrendelet lenne – méghozzá a következő lakónak megcímezve.

− A kézírása borzalmas – mormolta Perselus. – Mintha egy elsős hugrabugos dolgozatát olvasnám…

Kedves Új Lakó,
üdvözlöm egykori otthonomban, bízom benne, hogy Ön is legalább annyira szeretni fogja ezt a kis házat, mint amennyire én. Az otthon varázsa, a biztonság, a melegség mind-mind körüllengi eme épületet.
Azért írok, mert volna Önhöz egy kérésem. Megöregedtem; fáradt és beteg vagyok, talán csak óráim vannak hátra, azonban van egy félbehagyott munkám, de a kezem képtelen olyan biztonsággal kezelni az ecsetet, mint egykoron. A szekrényemben, egy dobozban, megtalálja életem legfontosabb alkotását. Kérem, fejezze be helyettem, hogy lelkem megnyugvásra leljen.

Üdvözlettel,
Gepetto


Perselus megrökönyödve meredt a levélre. Ugye ez most csak valami vicc? Még hogy ő bármit is fessen! Ránézett a szekrényre, és képzeletében már fel is tűnt, amint elhelyezi azt a hálószobájában (Egész jó állapotban van – gondolta Perselus), a dobozt pedig akár bájitalkészletek tárolására is használhatná. Átmasírozott a helyiségen, s feltépte a szekrény ajtaját. Kívül-belül megfelelő, ahogyan a doboz is, mely ott feküdt a bútor legalján. Magas és széles; Perselus kitűnően fogja tudni hasznosítani, a benne lévő akármit pedig az első adandó alkalommal, ahogy begyújt a kandallóba, elégeti. Azzal hóna alá csapta a dobozt, benne az Akármivel, és lesétált a földszintre.

A doboz hangosan zuttyant a nappali asztalán, majd Perselus a háta mögött lévő kandalló felé fordult, melyben pálcájának egyetlen intésére felcsaptak a lángok, jótékony meleget árasztva magából, majd a bájitalmester helyet foglalt a kanapén, aztán felnyitotta a doboz tetejét.

Egy pillanatig semmi sem hallatszott, csak a kandallóban lobogó tűz lusta ropogása, de aztán Perselus kieresztett egy bosszús sóhajt, ahogyan a doboz tartalmát mustrálta szigorú, fekete tekintetével. Előtte egy bábu feküdt, egy kisfiú fabábu, nem lehetett több hat évesnél. A bábu, leszámítva, hogy nem volt szeme, szemöldöke és szája, olyan élethűre sikeredett, hogy Perselus hirtelen azt hitte, tényleg egy igazi gyerek fekszik a dobozban. De nem. A fabábu ténylegesen fából készült, és még ruhát is kapott.

A fejére egy sárga kalapot tettek, a kalap felső része egy kék szalaggal volt átkötve, s abba egy kicsiny, piros tollat dugtak. A baba sűrű, fekete hajjal büszkélkedhetett, melynek frufru részét féloldalasan balra csapták. Kerek fején két pici fül, és egy hosszú orr ült. A baba egy nagy, fehér galléros sárga inget viselt, s erre még ráadták egy kék mellényt, melyen egy hatalmas, kék masni díszelgett. Kezén fehér kesztyűt hordott. Kantáros
rövidnadrágjának piros színére és arany gombjaira Perselus elhúzta a száját, majd tekintete tovább vándorolt a barna cipős lábaira.

Perselus nem értette, hogy az öreg Gepetto minek szentelt annyi időt arra, hogy elkészítsen egy ilyen élethű babát. Az ilyen babák félelmetesek! Na, nem mintha Perselus Piton félt volna egy játéktól, így felnőtt korában, de régen más volt a helyzet.

Soha nem szerette a bábukat, főleg nem az ilyen nagyokat. Gyerekkorában igen kevés játéka volt, de éjszakánként még azoktól is félt, hogy életre kelnek, és megtámadják. Mivel nem sokat játszott velük, az apja pedig csakhogy őt büntesse, bántotta a játékait, a kis Perselus eléggé félt a babák bosszújától. El sem tudta képzelni, mennyi félelemmel telve nézett volna az éjszakák elé, ha még egy olyan nagy játék is helyet kapott volna a polcán, mint ami előtte feküdt a dobozban.

De nem baj! Már felnőtt, és sokkal rosszabb dolgokkal is kénytelen volt szembenézni élete során, mint ezek a játékok. És egyébként is! Ő nem holmi Albus Dumbledore, hogy játékokat festegessen unalmas óráiban. Ő komoly bájitalmester, a legjobbak legjobbika. Nem ér rá ilyen ostobaságokkal foglalkozni. Nyakon ragadva a babát, a kandallóhoz sétált, a tűz fölé tartotta, és elengedte… Illetve, csak elengedte volna, viszont az ujjai nem mozdultak. Még egyszer megpróbálta, de képtelen volt tűzbe vetni a játékot.

Ne légy nevetséges, Perselus! Ez csak egy hülye fabábu! Ám akárhogy is próbálkozott, nem tudta megtenni. Olyan kicsinek, és olyan védtelennek tűnt. Mint egy valódi gyerek.

− Merlin verjen meg! – káromkodott Perselus, azzal két lépéssel a doboznál termett, belehajította a babát, és rácsapta a fedelet.

Perselus aznap nem tudott aludni, csak forgolódott jobbra-balra az ágyában, és állandóan Gepetto levele, meg az a nevetséges játék lebegett a szeme előtt. Jobb híján morcosan felkelt, magára kapta a köntösét, és lesétált a dobozhoz. Óvatosan felemelte a tetejét, és belesandított. A tartalma változatlannak bizonyult. A fabábu pontosan olyan helyzetben várta, mint ahogyan ott hagyta. Nem nőttek szemei, szemöldökei, és a szája is ugyanúgy hiányzott.

Perselus két kézzel, a hóna alatt megragadta a babát, kivette a tartójából, leültette az asztal szélére, ő maga pedig a kanapéra ült le. Elrendezte maga körül a köntösét, karba tette a kezét, és mint egy szabályszegő diákra, úgy nézett a babára is.

− Szóval, Mr. Mit akar, mit csináljak magával?

A baba némán, arctalanul bámult vissza rá.

− Azt akarja, hogy fessem meg a hiányzó részeket magán? Én? Úgy nézek én ki, mint akinek szokása pacsmagolni? – Perselus egészen közel hajolt a babához, és úgy sziszegte a szavakat. – Hát vegye tudomásul, Mr., hogy nekem nem tartozik a hóbortjaim közé se tájképek, se aktok, se fabábuk festése! Megértette?!

Ám a bábu továbbra is néma, vak szemlélője volt a bájitalmester kirohanásának, azonban Perselus ezt nem igazán így érezte. Összevont szemöldökkel, villogó szemekkel, és vicsorgó ajkakkal nézte az előtte ülő fatákolmányt, amiről szerinte sütött a néma könyörgés.

− Akármennyire is rimánkodik nekem, a válaszom: nem!

S akárcsak néhány órával ezelőtt, most is durván visszavágta a dobozba a bábut, rátette a fedelet, majd elvonult aludni.

*


Másnap legalább olyan rosszul ébredt, mint egy nehéz nap után a Roxfortban. Mogorva, szarkasztikus énje kitörni vágyott, és minden bizonnyal, ha lett volna bárki is a környezetében, arra mind rá is zúdította volna. De mivel nem járt arra egyetlen lélek sem, így csak a kávéfőzőn, a kenyéren, a késen, a morzsákon, a tojáson, a szalonnán, és a vízen tudta kitölteni mérgét. A konyhából, mely egybe nyílt a nappalival, még odanézett a dobozra, és rámordult.

− Gepettónak kellett volna könyörögnöd, hogy igyekezzen, mielőtt még olyan ostoba lenne, hogy meghal.

A nap további része sem telt éppenséggel túl jól. Szeretett bájitalaihoz menekült, mert azok mindig segítettek elterelni a figyelmét, bármilyen rossz is legyen a helyzet, s legalább annyira megnyugtatták, mint Albust a cukorkái. Azonban mikor már harmadjára rontott el egy egyszerű kelésekre használandó kenőcsöt, betelt nála a pohár. Mérgesen csapta le a keverőkanalat, aztán nagy talársuhogtatás közepette kivonult a nappaliba, és előhalászta a fababát, akinek arc nélküli feje tegnap óta az elméjében köröz, mint egy magyar mennydörgő.

− Csak egy kelésekre használandó kenőcsöt akarok elkészíteni, amit egy agyatlan griffendéles is képes megcsinálni! Honnan veszi ön a bátorságot, hogy megzavarjon munka közben?!

A bábu konokul hallgatott. Perselus maga sem értette, hogy mégis mi a Merlin szakálláért beszél hozzá, vagy, hogy mit vár, mi fog történni, de az, hogy ő mérges, az pedig, akire mérges hallgat, és semmi reakciót nem tud kiváltani belőle, roppant frusztrálónak bizonyult. Perselus türelme legvégét járva megszorította orrnyergét. Vajon, ha megfestem a hiányzó részeit, békén hagy? Mit volt mit tenni, a bájitalmester végül felemelte a pálcáját.

Invito festékek és ecset!

A kért tárgyak sebes iramban röpültek felé, majd landoltak a bábu mellett. Perselus még magához hívott egy kis tálnyi vizet, aztán leült a kanapéra.

− Jól van, ön nyert, Mr. Megfestem magának a hiányzó részeit, de utána hagyjon békén. Ne kövessen, még csak gondolatban sem. Megegyeztünk?

Néma csönd volt a válasz, de hát hallgatás, beleegyezés, így végül Perselus bólintott. Gonosz módon elgondolkodott azon, hogy sírós szemeket, és lekonyuló szájat fog adni a babának, csakhogy így is saját magát érezze nyeregben, de végül elvetette az ötletet. Amilyen kis pióca ez a fából készült ördögfajzat, soha nem fog leszállni róla… Ezzel az elmélettel felvértezve, Perselus belemártotta az ecsetet a vízbe, majd a festékbe, és festeni kezdett.

Félórával, és néhány radírbűbájjal később, undorítóan boldog arc tulajdonosa lett a fabábú. Mosolygós száj, boldogságtól csillog zöld szemek, vidámságról árulkodó szemöldök – még piros pozsgákat is kaptak az orcák. Perselus kitett magáért.

− Nos, Mr., remélem, meg van elégedve az új külsejével.

A csönd továbbra is megmaradt, de legalább már a mimikája beszédes volt.

− Egen, mondania sem kell semmit, csak úgy süt magáról a szentimentális boldogság. És most száradjon, engem pedig hagyjon végre dolgozni!

Perselus egy intéssel eltüntette a festés minden nyomát, és visszavonult a kialakított laborjába, ahol ezúttal maradéktalanul képesnek bizonyult a munkájára koncentrálni, s miután készen lett, az álom is hamarabb jött a szemére.

A következő nap reggelén farkaséhesen, de legalább kipihenten ébredt. A nappaliban még mindig békésen mosolyogva üldögélt a kis asztalon a fabábu, nagy szemeivel, széles mosolyával vidáman tekintett a világba. Perselus leült reggelizni, és valamilyen rejtélyes okból kifolyólag jobb kedve lett, mint néhány perccel korábban. Biztosan a kitűnően sikeredett tükörtojás miatt.

*


A délelőtt a laborjában érte, munkaasztalával szembeni széken pedig ott csücsült a fabábu. Magával vitte dobozostul, mert arra gondolt, hogy most, hogy már semmije sem hiányzik, nyugodtan elteheti, és hogy abban a helyiségben van néhány olyan növény, amivel kibélelve a dobozt, nem fog kiszáradni a fa, és nem fog megrepedezni sem, de valahogy mindez elmaradt. Amint belépett a birodalmába, azonnal nekiállt dolgozni, a babát pedig ottfelejtette a széken.

„Munkatársa” érdeklődve figyelte a bájitalmester ténykedését, akit viszont kicsit kezdett zavarni a folyamatos mustra.

− Nincs jobb dolgod, mint engem bámulni?

A baba olyan intenzíven, olyan érdeklődéssel nézte őt, hogy Perselus levonta a következtetést, miszerint nem, nincs jobb dolga. Mégis mi lenne? Csak egy baba. Így aztán Perselus egy idő után azon kapta magát, hogy félig-meddig felvéve tanári stílusát, magyarázza az aktuális bájital elkészítési módját. A bábu érdeklődő tekintete egy pillanatra sem lanyhult, és Perselus életében először azt vette észre, hogy élvezi a tanítást, még akkor is, ha csak egy fabábu a hallgatósága.

A követező napokban szokássá vált a Piton-házban, hogy annak ura (és gyakorlatilag egyetlen lakója) megoszt bizonyos információkat, gondolatokat a fabábujával. Ami több okból is praktikusnak tűnt. Egyrészt nem süketült bele a csöndbe. Mert habár Perselus Piton szerette a csöndet és a nyugalmat, azért a füle szomjazott bizonyos hangingerekre, és ennek kielégítésére semmi sem jobb, mint egy kiadós beszélgetés – még akkor is, ha az a beszélgetés egyoldalúnak bizonyult.

Másrészt mivel nem szívlelte az embereket, akiknek kilencvennyolc százaléka ostoba volt, kénytelen volt beszélgetőpartnert találni, és mivel Albushoz nem futhatott azonnal, ha valamit el akart mondani, így maradt a fabábu. Ő pedig nem volt ostoba, legalábbis a szeme erről árulkodott; a szemét pedig ő, Perselus festette, saját maga pedig a két százalék okoshoz tartozott, tehát tény, ami tény, a baba nem lehetett ostoba. És mivel beszélni sem tudott, közbe vágni sem tudott annak, amit Perselus mondott. Bármiről el lehetett vele beszélgetni: bájitalokról, könyvekről, a Reggeli Próféta híreiről – gyakorlatilag akármilyen témát is vetett föl, abban ők egyetértettek. És Perselus ehhez egyre inkább hozzászokott, és egyre inkább megszerette.

Visszagondolva gyermekéveire, nem értette, miért is félt a játékaitól. Hiszen a játékok a legbizalmasabb szövetségesei egy gyermeknek; egy játéknak bármit el lehet mondani, és az soha nem fogja továbbadni a titkokat. Soha. Perselus is tudta már ezt, vagy legalábbis érezte, s mintha újraélte volna gyermekkora egyik elveszett pillanatát a sok közül.

− Elég sokat beszélgettünk már, de egy fontos dolgot még nem tudok rólad – kezdte Perselus egyik nap. A Reggeli Próféta újságja mögül ferde pillantást vetett az előtte ülő bábura. – Mi a neved? Gepetto nem hagyta meg a levelében.

A bábu szokásához híven mosolyogva nézett vissza rá, s Perselus néhány másodperces megfontolt gondolkodást követően megszólalt.

− Amennyiben te sem tudod, úgy Harrynek foglak hívni.
Perselus mintha csak tudta volna, mit akar kérdezni a bábu, már válaszolt is a ki nem mondott kérdésre.

− Mindig is szerettem volna, ha lenne egy fiam. Egy fiam, akinek továbbadhatom a tudásom, akivel… akivel boldog lehetnék, és akit én is boldoggá tehetnék. Úgy terveztem, hogy Harrynek hívnám. – Perselus lapozott egyet, s ismét a bábura nézett. – Hogy tetszik a Harry név?

A fabábu, mint mindig, most is bizakodva mosolygott a férfira, aki bólintott egyet.

− Remek, akkor ezentúl Harrynek foglak hívni.

Innentől kezdve néma csönd telepedett a szobára – Perselus ismét beletemetkezett a Prófétába, a Harrynek elnevezett bábunak pedig úgy tűnt, nincs több kérdése. Mikor a bájitalmester a napilap utolsó oldalára is elért, becsukta az újságot, letette az asztalra, aztán fölállt, ölbe vette Harryt, s levonult a laborba.

Perselus ezek után csak még szorosabban kötődött a fabábúhoz, azaz Harryhez. Harry kedves volt, megértő, jószívű, csendes, mégis vidám, élettel teli, kíváncsi és boldog; s ez a boldogság Perselusra is átragadt. A férfi egyre többet mosolygott, egyre jobb kedvvel nézett elé a napnak, és ha egy teremtett lélek is lett volna a közelben, hallhatta volna, milyen is Perselus Piton bariton nevetése.

Perselus rájött, hogy tulajdonképpen ő mindig is olyan fiút szeretett volna magának, akit a világon minden érdekel, aki mindenben és mindenkiben meglátja a szépet és a jót, aki okos, ravasz és bátor, de azért legyen szüksége az apjára, akihez bármikor fordulhat tanácsért. Akinek ő, Perselus a hőse, és elfogadja minden rossz tulajdonságával együtt. Harry pedig pont ilyen volt.

Harry, a fabábú, akiből soha nem lehet igazi gyermek.

*


Harrynek azokon a ruhákon kívül, amiket viselt, nem voltak más ruhái, így aztán Perselus mindig nagyon odafigyelt, nehogy a gyerek összekoszolja magát. Na, nem minthogyha Harry bármikor is hajlandóságot mutatott volna arra, hogy randalírozzon. Karácsonyi ajándékként viszont a fiúcska több ruhát is fog kapni, mert hát hogy néz az ki, ha mindig csak ugyanabban a ruhában mutatkozik? Ő, Perselus se mindig ugyanazt az egy ruhát hordja, több szettje is van a kollekciójából, de Harrynél nem így fog tenni. Neki különböző színes ruhákat fog rendelni, és mindegyiket szépen becsomagolva a fa alá fogja tenni. Igaz ugyan, hogy Perselus soha nem volt híve a karácsonynak, a rengeteg cicomának, de most már Harry is az élete részévé vált, és neki meg akarta adni az igazi, hamisítatlan karácsonyt, hogy boldog legyen. Mert ha Harry boldog, akkor Perselus is az.

A karácsony, az első hóval karöltve, hamar beköszöntött. Harry az ablak előtt ült, és elbűvölten szemlélte a fehér csodát, mely nagy pelyhekben hullt alá a földre, s megtapadt, bármihez is ért hozzá. Perselus egészen addig hagyta ott ülni, amíg kintről, a házikó mögött álló erdőből be nem vitt egy hatalmas fenyőt. Egy tértágító bűbáj elvégzése után gondosan beállította a nappali sarkába, aztán odafordította Harryt.

− Mit gondolsz, jó helyen lesz itt?

Harry – akárcsak eddig – most is nagy, kerek, csillogó szemekkel, mosolyogva pillantott a megadott irányba, végül Perselus bólintott egyet, elővarázsolta a díszeket, és kézzel öltöztetni kezdte a fenyőfát. Magán érezte Harry tekintetét, és úgy állt, hogy a kisfiú mindent láthasson a folyamatból.

Fenyőfából karácsonyfát készíteni nem éppen gyors folyamat. Perselusnak a hatalmas fát is több mint háromnegyed órájába telt feldíszíteni, utána pedig még ott volt maga a ház is, ami megint nem bizonyult könnyű munkának. Minden elképzelhető helyre díszt akasztott, s mire éppen hogy elege lett az egészből, a ház piros, zöld, arany és ezüst színekben ragyogott.

Félig fanyar, félig őszinte mosollyal pillantott Harryre, aki még mindig elbűvölten szemlélte a karácsonyfát. Az ünnepi menü Perselus szerint finomra sikeredett, majd vacsorát követően a férfi felvitte Harryt a közös szobájukba. Mióta megkedvelte Harryt, azóta ugyanabban a szobában, sőt, ugyanabban az ágyban is alszanak. Óvatosan letette a fekhelyre a fiút, és betakarta – nem mintha tartott volna tőle, hogy Harry megfázik, de azért mégis…

Az apák dolga, hogy vigyázzanak a fiaikra.

Hm… Apa-fia. Soha nem gondoltad volna, hogy egy fabábut fogsz a fiadnak tartani, igaz, Perselus? – szólalt meg a szarkasztikus kis hang a fejében. Szó mi szó, igazat kellett adnia a hangnak. Perselus gondolataiba merülve lépett az ablakhoz, s a csillagokra függesztette a tekintetét. Az Esthajnalcsillag minden társánál fényesebben ragyogott, és Perselus nem is tudva, hogy pontosan mit csinál, elméjében szíve leghőbb vágya visszhangzott.

Egy fiú. Ez minden kívánságom. Bárcsak lenne egy fiam, akit szerethetek. Bárcsak Harry, az én Harrym, az kis fabábum lehetne az a gyerek, akire fiamként hivatkozhatok. Bárcsak…

Perselus annyira elmerült a kívánságának folytonos ismételgetésében, hogy szinte észre sem vette, amint az Esthajnalcsillag egyre fényesebben ragyog. Végül mikor ráfókuszált, már húzta is elő a pálcáját, hogy semmiféle meglepetés ne érhesse, aztán hirtelen szó szerint elvakította a fényesség; a szeme elé kellett kapnia a kezét, nehogy kárt tegyen a retinájában a fény. Amikor elült a baj, egy apró pukkanás hallatszott maga mögül, s hátranézve egy házimanó pillantott meg.
A manó igen furcsa öltözékben állt előtte. Fehér tógát viselt, s a hátára egy fehér szárny volt csatolva.

− Perselus Piton, a nagy bájitalmester! – sipította a manó boldogan. – Dobby meghallotta a kívánságodat, és azért jött, hogy teljesítse!

Perselus annyira meglepődött, hogy egy pillanatig szóhoz sem tudott jutni.

− Miről beszélsz, manó? – kérdezte vészesen halkan, ami általában semmi jót nem jelentett, Dobby azonban nem hátrált meg a hanghordozástól.

− Az előbbi kívánságodat…

− Én semmit nem kívántam! – dörrent rá Perselus. Honnan veszi ez a manó, hogy csak így betörjön hozzá, és nekiálljon mindenféle kívánságok teljesítésének?

− Dehogyisnem, uram – ugrándozott és bólogatott Dobby, s nagy lapátfülei csak egy csattogtak, ahogy nekiütközött a fejének. – Néma kívánság volt ugyan, de így karácsony szent estéjén a néma kívánság is meghallgattatásra talál, s én jöttem, hogy teljesítsem a tiédet.

Perselus karba tette a kezét, és görbe orra mentén kritikus szemmel pillantott le a manóra.

− Az én kívánságom teljesíthetetlen – jelentette ki.

− Nem az, uram. A manók mágiája hatalmasabb, mint a varázslóké, és így olyan varázslatokat is végre tudunk hajtani, ami mágusokét meghaladná. Dobby át tudja változtatni Harryt kisfiúvá. És Dobby tudja, hogy mindennél jobban szeretnéd, ha lenne egy fiad, és Dobby azt is tudja, hogy Harryt szeretnéd fiadként. Dobby hallotta az előbbi kívánságod.

Perselus csak nézte és nézte az előtte álló manót, aztán az ágyban lévő Harryt vette szemügyre. Harry, a kis fabábu, akit mindennél és mindenkinél jobban szeretett a világon, és most Dobby személyében ott állt előtte a lehetőség, hogy végre családja legyen. Hogy végre legyen egy fia. De vajon megbízhat Dobbyban? Megbízhat ebben az egész manó-mágiában? Ugyan tudta jól, hogy a manók mágiája hatalmas, de sosem bízott bennük igazán – mint ahogy senki másban sem. Mi lesz, ha Harryt valami gonosz emberré bűvöli, nem pedig egy kedves fiúcskának? Mi lesz, ha Harry nem is fogja szeretni őt? Ha nem akar majd vele élni… Perselus nyelt egy nagyot. Ezt egy vissza nem térő lehetőség, nem szalajthatja el.

Ránézett Dobbyra, és bólintott egyet.

− Rendben. Kérlek, Dobby, változtasd emberré Harryt. Változtasd kisfiúvá őt.

Dobby boldogan elvigyorodott, majd csettintett egyet hosszú ujjával, és az ágyban fekvő bábu felemelkedett a levegőbe. Csillogó arany fénynyaláb vette körül, s forgott és forgott a levegőben, és Perselus látta, ahogyan a fatest szépen lassan emberi testté alakul, és azt is tisztán ki tudta venni, hogy az egykoron boldogan csillogó szemekbe beköltözik a döbbenet.

Harry immáron nem volt fabábu. Ember volt. Méghozzá egy csodálatosan aranyos kisfiú. A csillogás kihunyt körülötte, s ő ott térdelt, az ágyon, hitetlenkedve nézve új testét. Végigsimított a karján, a lábán, az arcán, aztán a másodperc törtrésze alatt elmosolyodva felnézett Perselusra.

− Ember vagyok… - A bájitalmester szíve hatalmasat dobbant. – Ember vagyok! – kiáltotta Harry, azzal felpattant, és szélsebesen, kitárt karokkal odarohant Perselushoz, aki azonnal fel is kapta az ölébe, és szorosan magához ölelte.

− Látod, Papa, fiú vagyok, igazi fiú vagyok!

− Harry… - suttogta halkan Perselus. Egyszerűen képtelen volt hinni a szemének; Harry pont ugyanolyan gyönyörű maradt, mint amilyen fabábuként. A haja ugyanolyan feketén és félrecsapottan állt, a szeme is ragyogott a boldogságtól, s a mosolya… Nos, az fültől fülig ért. Még a pirospozsgás orca is megmaradt.

Harryt magához szorítva pillantott Dobbyra, de nem érezte magát elég erősnek ahhoz, hogy szóban is kinyilvánítsa köszönetét, így csak hálásan bólintott egyet. De úgy tűnt, Dobby nem is várt ennél többet – amilyen halkan jött, olyan halkan távozott.

És ami a legfontosabb, hogy Harry Papának szólította. Tudta, hogy kicsoda Perselus, felismerte őt, nem hitte idegennek, vagyis nem csak rá emlékszik, de minden másra is, ami eddig történt körülötte.

− Papa! Papa! Így most már együtt játszhatunk, meg rajzolhatunk, meg szaladgálhatunk, meg… meg… meg mindent együtt csinálhatunk! – kiáltotta vidáman Harry. – És képzeld, most már iskolába is járhatok. Én is olyan nagy varázsló leszek, mint te!

Perselus halkan felnevetett.

− Nem, Harry, te sokkal nagyobb varázsló leszel, mint én.

Harry ekkor egy hatalmasat ásított, és Perselus úgy döntött, eljött az idő a lefekvéshez. Letette Harryt az ágyba, aztán ő maga is lefeküdt, és Harry azonnal odabújt hozzá.

− Boldog karácsonyt, Papa – mondta Harry.

− Boldog karácsonyt, fiam.

Persleus, mielőtt még elnyomta volna az álom, felírta magának képzeletbeli listájára, hogy holnap, mielőtt még Harry felkel, át kell változtatnia néhány dolgot gyerekjátékká; Harrynek szüksége lesz rájuk.

− Papa − kezdte halkan Harry. − Emlékszem... mindenre...

− Igen − bólintott Perselus −, tudom.

− Szép a karácsonyfa, és jó helyen lesz ott a sarokban. Holnap kimegyünk hógolyózni?

− Hát persze, de most aludj − mondta halkan Perselus, és megsimogatta Harry fejét.

Végül azzal a boldog tudattal lépett át az álmok mezejére, hogy élete legszebb ajándékát kapta karácsonyra. Egy kisfiút.

Itt a vége, fuss el véle!
Kategória: Severitus | Hozzáadta:: Scale | Címkék (kulcsszavak): Pinocchio, fabábu-Harry
Megtekintések száma: 356 | Letöltések: 0 | Hozzászólások: 5 | Helyezés: 0.0/0
Összes hozzászólás: 5
0 Spam
4 Amy  
Szia! Annyira cuki, és megható, és aranyos ez a történet, hogy nem tudom elmondani. Nagyon jókat kacagtam azon, amikor Perselus a babával beszélt és csak azért sem akarta megfesteni az arcát bármennyire is kérte a baba :D! A vége meg.....nagyon megható. Gratulálok a második helyhez! Megérdemelted :D! Érdeklődnék, ha te lettél a második akkor vajon ki lett az első! ( Nálam ez a töri abszolút az első helyen lenne. Imádom ezt a törit és a többi töridet is. Minél hamarabb folytasd a törieid írását.)

Üdv:
Amy

0 Spam
5 Scale  
Szia! Hű, annyira nagyon örülök, hogy ennyire szeretted a törit. *.* Nekem is az egyik kedvenc részem, amikor Perselus csak azért sem akarta megfesteni a baba arcát, nagyon szerettem írni, és örülök, hogy jól szórakoztál a történeten.

Az első helyezett Zsuzsanna1987 története lett, Bagolyposta Evanséknél; egy remek történet, megérdemelte az első helyet - a Merengőn kiemelt is volt az előző hónapba. smile Viszont nagyon örülök, és köszönöm, hogy úgy gondolod, én is megérdemeltem volna. *.*

Köszönöm, hogy itt jártál, és hogy írtál! smile

Üdv,
Scale

0 Spam
3 Smaragd  
Gratulálok a második helyhez! Nagyon ügyes voltál smile
Válasz: Köszi szépen, Smaragd! happy

0 Spam
2 Scale  
Nagyon örülök, hogy tetszett a történet, és köszönöm a gratulációt! smile

0 Spam
1 Erika  
Annyira aranyos ez a történet! smile Gratulálok a 2. helyezésért!

Hozzászólásokat csak regisztrált felhasználók írhatnak.
[ Regisztráció | Belépés ]