| Főoldal » Fájlok » Severitus |
Smaragdvilág
| 2012-08-27, 17:19 | |
|
Smaragdvilág Severitus Smaragdnak… Smaragdzöld. Vörös. Fekete. Smaragdzöld. Vörös. Fekete. Színek, melyek mindig is fontos szerepet játszottak Perselus életében. A smaragdzöld és a vörös Lilyt jelentette. A fekete őt magát. Éles a kontraszt a két szín és a fekete között, mégis kiválóan kiegészítik egymást. Perselus és Lily. Ők egyek. Egy egész. Senki nem választhatja szét őket – így hitte Perselus. Hinni a templomban kell, fiú! – Dörrent rá egykoron az apja, és milyen igaza volt! A szétszakíthatatlannak vélt kötelék egy napon felbomlott, és Perselus csak nézte, ahogy a másik fele egyre jobban távolodik tőle. Egyre messzebb és messzebb, míg végül elérhetetlenné vált számára. Egy hatalmas bükkfa takarásában fekete köpenye meg-meglibbent a szélben, ahogyan a fehér fátyol és a vörös haj is; a smaragd tekintet felfoghatatlanul csillogott, mikor összekapcsolódott a barnával. Smaragdzöld és barna. Pf, a legkevésbé sem illenek egymáshoz! Fájdalomtól összerezzenve kapott alkarjához – a zöld tinta égette fehér bőrét, s a kíntól csak úgy szabadulhatott meg, ha mielőbb Ura elé járul. A vörös szemek égetően pásztáztak végig térdepelő alakján, majd megkegyelmezve neki, engedélyt kapott, hogy felálljon. Perselus mélyen meghajolt a Sötét Nagyúr előtt, akihez a Roxfort elvégzése után hozzákötötte lelkét, és szótlanul végighallgatta az eligazítást. A Foltozott Üst sötét, füstös kis kocsma lévén a legkülönbözőbb alakok gyülekezőhelye – olyanoké, akikkel józan ember nem szívesen találkozna egyik magányos éjszakáján sem. Senki nem kérdezte Perselustól, hogy mit keres ott, miért igyekszik az emelet felé; azon a helyen mindenki a maga ura, és nagyon tág keretek között, de azt tesz, amit akar. A kérdezősködéssel lehet, hogy éppen maguknak ártanának, így aztán a bájitalmester nem kérdőjelezte meg akciója sikerét. A kulcslyuk nem éppen a legjobb megoldás a hallgatózáshoz, de Perselus nem akart kockáztatni… A mindig undorítóan rikító színű talárokba öltözött Albus Dumbledore egy bolond nőt interjúztatott, aki jóslástan professzorként akart elhelyezkedni Roxfortban. Perselus magában felhorkantott: Ennek a nőnek fikarcnyi tehetsége sincs a jóslásokhoz, mellesleg az a tantárgynak titulált bolondozás csak találgatásokból áll! Ám amikor Dumbledore vendége legközelebb megszólalt, elállt a szava. „Közeledik az Egyetlen, aki diadalmaskodhat a Sötét Nagyúr fölött… Azoknak születik, akik háromszor dacoltak vele, s a hetedik hónap halála szüli őt…” − Mit keres maga itt?! – csattant a kiáltás Perselus háta mögött. – Takarodjon innen, de azonnal! A Foltozott Üst tulajdonosa meg sem várta, hogy a leskelődő bármit is reagáljon, megragadta a karjánál fogva, lerángatta a lépcsőn, az ajtóhoz vonszolta, és kidobta az utcára. A Sötét Nagyúr aznap vidám éjszaka elé nézett. Perselus amúgy is sápadt arca még inkább azzá vált, mikor a Sötét Nagyúr kimondta halálos ítéletét a Potter családra. − Ne! Kérlek, csak őt ne! – sikoltotta az elméje. – Kérlek, ne bántsd Lilyt! A halálfalók gyilkos jókedvvel hagyták el a főhadiszállást, ám Perselus úgy érezte, néhány perc alatt sóbálvánnyá vált. Szíve legutóbb akkor vert ilyen félelemmel teli tempóban, amikor Lily ötödévben végleg megszakított vele minden kapcsolatot. Az, hogy örökkön örökké egyedül marad elképzelhetetlen félelemmel töltötte el, de megtanult azzal a tudattal élni, hogy ha nagyon távol is van a Nőtől, akkor is ott van (vele) valahol. Most viszont, ha a Sötét Nagyúr megöli, tényleg egyedül marad, és tényleg véglegesen elveszti… a szerelmét. A szerelmét, igen! Soha nem ismerte be, de szereti Lilyt! Örökké szeretni fogja! − Perssselusss! A Sötét Nagyúr sziszegő hangja térítette magához, és szívében egy aprócska fény gyúlt, jelezve, hogy nem veszett még el minden. − Nagyuram! – Perselus összeszedte minden bátorságát, és belenézett a vörös szemekbe. Vörös. Ezt Lilyért kell megtennie. – Kérni szeretnék tőled valamit, Nagyuram! Voldemort kifejezéstelen arccal nézte Perselust egy pillanatig, aztán felkacagott. − Nem vesztegeted sokáig az időt, Perselus. Azonnal megköveteled a jussodat. Helyes… És mégis mi volna? − Azt szeretném kérni, hogy kíméld meg Lily Potter életét… − Nocsak! A kis sárvérű Lily Potter életéért könyörögsz, Perselus? Csak nem kívánod őt? – kérdezte halkan a Nagyúr, és szinte gyengéden beletúrt Perselus hajába. − Tudom, hogy nem méltó hozzám, nagyuram – suttogta a bájitalmester -, mégis… kérlek, ne öld meg! Voldemort elgondolkozva szemlélte a fiatal bájitalmestert, s végül megszólalt. − Hűséges szolgám vagy, Perselus; és te hoztad el számomra a győzelmem kulcsát. – Perselus hevesen dobogó szívvel várta az ítéletet, ami nem késett soká. – Megkímélem a sárvérű életét. A Potter-ház fél oldala leomolva, az ajtó kirobbanva a helyéből – valahol a nappali közepén állt meg, az étkezőasztal lábainál James Potter feküdt kicsavart testhelyzetben, idióta szemüvege félrecsúszva az arcán. Úgy tűnik, a Nagyúr kíméletes volt vele – nem ő kellett neki, hanem a kölyök. De hol van Lily? Miért nincs itt Potterrel? Miért nem siratja? Persze, lehet a halott… lehet, a gyerekével van fent. Perselusba belenyilallt a bűntudat, amiért Lily életéért könyörgött, de a gyerekéért, Lily gyerekéért nem. Hisz csak csecsemő, Merlin szerelmére! Lily csecsemője! Perselust csontig hatolóan átjárta a félelem, remegett mindene, zihált, alig volt képes felmenni a hálószobákhoz vezető lépcsőn… A gyerekszoba ajtaja résnyire nyitva, s Perselus izzadt, reszkető kézzel lökött rajta egyet. Elsőként a Potter kölyköt látta meg – életben volt. Állva kapaszkodott a kiságy rácsaiba, és tanácstalanul szemlélt valamit nem messze tőle a földön. Perselus követte a pillantását, s mikor meglátta mit bámul Potter, úgy érezte, menten összecsuklik. Végül erőt vett magán, gépiesen Lily teste mellé lépdelt, aztán leült hozzá, karjai közé húzta az ernyedt testet, és sírva fakadt. Úgy sírt, mint kisgyerekkorában, amikor az apja először verte meg a szíjával. Élete összes fájdalma benne volt könnyeiben, melyek végigcsorogtak az arcán, és Lily hajára csöppentek. Perselus kétségbeesetten szorította magához az egyetlen nőt, akit valaha is szeretett, és átkozta önmagát, Dumbledore-t, és legfőképp a Sötét Nagyurat, amiért mindent elvett tőle, ami valaha is fontos volt számára. A kétségbeesés homályán keresztül átszűrődött egy másik, legalább annyira fájdalmas sírás. Perselus a hang irányába nézett, s felfedezte a kölyköt, aki kipirult arccal, teli torokból ordított, a könnyei csak úgy patakzottak a szeméből, és aprócska kezeivel az anyja felé nyújtózkodott. − Fejezd be az ordítást, Potter! – krákogta Perselus. – Az anyád meghalt! Ám kíméletlen szavai mit sem hatottak, a kölyök még inkább rázendített. Perselus nem bírta hallgatni a sivalkodást, így gyengéden lefektette Lilyt a földre, és odament a kiságyhoz. Legszívesebben alaposan megrázta volna az idegesítő gyereket, de tudta, hogy azzal maximum azt érné el, hogy megöli a Pottert – ha már a Sötét Nagyúrnak nem sikerült. − Azt mondtam, hallgass el! – ordított rá a kicsire, ami végül hatásosnak bizonyult. Potter megszeppenve nézett a félelmetes idegenre, smaragdzöld szemeiből sütött a félelem, és Perselus elméjén egyszerre több dolog is átfutott. Olyan vagyok, mint az apám… Ráordítok egy másfél éves gyerekre, hogy ne sírjon, megfélemlítem őt. És a szemei… A szemei pont olyanok, mint Lilyé! Perselus egy szempillantás alatt lecsillapodott. Mutatóujjával gyengéden végigsimított a puha arcocskán, végül a tekintete a gyerek homlokát átszelő villámalakú sebhelyen állapodott meg. − Téged is megbélyegeztek, igaz-e? − Ezt hogy érti, Perselus? – csendült egy halk hang a háta mögött. − A heg Potter homlokán, Dumbledore; valószínűleg az átok okozhatta. Dumbledore a kiságy mellé lépett, és alaposan megszemlélte a gyerek sebhelyét, miközben az aurorok magukkal vitték Lily holttestét. A bájitalmester nem bírta nézni, így inkább Dumbledore ténykedését követte figyelemmel. − Ez különös, felettébb különös… - dünnyögte az idős férfi, majd belenézett Perselus szemébe. – Sajnálom, fiam, annyira sajnálom. Viszont a kis Harry Lily szemeit örökölte – mosolyodott el halványan. – Most el kell vinnem Harryt a rokonaihoz, náluk lesz a legnagyobb biztonságban. Perselus eleinte fel sem fogta, hogy mit mondott Dumbledore, de amint a férfi fel akarta venni az ölébe Harryt, azonnal közbelépett. − A rokonaihoz? Mármint Petunia Evanshöz? − Igen, hozzá – bólintott az idős férfi. − Azt már nem, Dumbledore! Nem engedem, hogy Petunia Evans Lily gyerekének a közelében legyen! – Perselus felháborodva nyúlt Dumbledore keze alá, és azonnal ölbe vette a kicsit. − Perselus – kezdte végtelenül nyugodt, de határozott hangon Dumbledore, –, roppant mód örülök, hogy ennyire ragaszkodik a kis Harryhez, de ő akkor lesz a legnagyobb biztonságban, ha védővarázslatok alá helyezzük. Voldemort Nagyúrnak sok követője szeretne majd bosszút állni… Petunia Dursley a saját gyermekeként fogja szeretni és nevelni az unokaöccsét, ebben biztos vagyok. Perselus gúnyosan felhorkant. − Igen, körülbelül úgy fogja szeretni, mint a húgát. Nem, Harry Potter az én fiamként fog felnőni, és nagyobb biztonságban, mint bárki másnál. És e szavak után Perselus dehoppanált a helyszínről, egyenesen a Fonó sorra, majd belépve a lakásba Harryvel az ölében leült egy székre. Merlinnek hála a gyerek meglepően csendes volt, a nagy sírása óta egyszer sem csapott semmilyen zajt. Perselus óvatosan megsimogatta Harry haját – pont ugyanolyan kócos-fekete, mint az apjának. Sőt, az egész gyerek kiköpött James Potter, csak a szeme más. Az teljesen olyan mandulavágású és olyan zöld, mint Lilyé. Smaragdzöld. Fekete. Smaragdzöld. Fekete. Hiányzik a vörös… A bőrönd lezárva, útra készen állt a bejárati ajtó előtt, és Harry Potter-Piton rajta ülve várakozott – teljesen a gondolataiba merült, azt sem vette észre, hogy az apja előtte áll. Perselus leguggolt elé, és kicsit megborzolta az amúgy is kócos hajat. − Mi a baj, Harry? A gyerek ráemelte gondterhelt tekintetét. − Nagyon csalódott leszel, ha nem a Mardekárba kerülök? Perselus legszívesebben felnevetett volna a kérdést hallva. − Harry – sóhajtott –, bármelyik házba is kerülsz, én büszke leszek rád. A fiam vagy, nem tudsz olyan dolgot tenni, ami miatt csalódnék benned. − De ha nem a Mardekárba kerülök, hanem mondjuk a Griffendélbe… − Akkor a Griffendél ház gazdagabb lesz egy nagyszerű fiúval. Édesanyád és édesapád is griffendélesek voltak, Harry, nem kell szégyellned, ha te is az leszel. − Persze, tudom, de te vagy az apám, és te mardekáros voltál, és a Mardekár házvezető tanára vagy! − Ez nem számít, fiam – rázta a fejét az apja. – Abba a házba fogsz kerülni, amelyik tulajdonságod a legkiemelkedőbb. De azt soha ne felejtsd el, hogy nem az határoz meg, hogy melyik házban vagy, hanem az, hogy mi van itt legbelül – tette Harry szívére a kezét Perselus. Harry elmosolyodott, aztán megölelte az apját. − Köszönöm, apa! Jó néhány órával később a Teszlek Süveg elkiáltotta magát. − Griffendél! Harry mosolyogva sietett a háza felé, s az asztaltól ránevetett az apjára, aki enyhe mosollyal és egy apró biccentéssel adta tudtára a fiának, hogy büszke rá. Harry ezentúl a vörös-arany házat képviseli. Vörös… Perselus magában szélesen elmosolyodott. Smaragdzöld. Vörös. Fekete. Smaragdzöld. Vörös. Fekete. Színek, melyek mindig is fontos szerepet játszottak Perselus életében. A smaragdzöld és a vörös Harryt jelentette. A fekete őt magát. Éles a kontraszt a két szín és a fekete között, mégis kiválóan kiegészítik egymást. Perselus és Harry. Ők egyek. Egy egész. Senki nem választhatja szét őket. Vége | |
| Megtekintések száma: 709 | Letöltések: 0 | Hozzászólások: 8 | | |
| Összes hozzászólás: 8 | ||||||||
| ||||||||
És még békésebb környezetet tudtam teremteni. Szerettem ezt írni, és tényleg nagyon örülök, hogy tetszett az ajándékod. 
