Főoldal » Fájlok » Snarry

Én és a Sötét Nagyúr
2012-08-22, 10:22
Darryl Harper, a Szent András Oktató Kórház egyik legelismertebb, legkiválóbb orvosa, negyvenhét év alatt most először volt késésben; még csecsemőkorában sem késett el soha sehonnan, igaz, ez a szüleinek volt elsősorban köszönhető. (Meg talán egy kicsit saját magának is, hiszen se öltöztetésnél, se fürdetésnél, se etetésnél nem ellenkezett sohasem, így késni sem késtek.) Most azonban úgy érezte, a sors összeesküdött ellene: az ébresztőórája elromlott, ahogy a bojler is, így a jó meleg víz helyett a hideg ömlött a tusolóból. Mikor végre felöltözött, elindult a munkahelyére, ám a szokottnál nagyobb tömegű munkába igyekvő emberrel találkozott, akik mind úgy vélték, jó dolog csőlátással közlekedni. A kedvenc boltjában, ahol kávét és péksüteményt szokott venni, most többen kívántak vásárolni, ráadásul egy öregasszony kiverte a balhét, mert hát micsoda dolog, hogy húsos-májas töltött süteményt nem árulnak. Mire Darryl megkapta a hőn áhított reggelijét, már tíz perces késésben volt, a kórház pedig öt utcányira. Azt mindenesetre eldöntötte, hogy nem fog szaladni. Szépen is nézne ki, ahogy a büszke Darryl Harper egyszer csak rohanásnak indul!

Megszólni senki nem szólta meg a késésért, egy talán még belefér, persze csakis neki. Ha valamelyik beosztottja tette volna ugyanezt, rövidúton az apróhirdetések fölé görnyedve találta volna magát. Ő tehát mit sem törődve a csarnokban nyüzsgő sokasággal, odabólintott egy-két arra érdemesebb kollégájának, aztán felsietett az első emeletre, ahol a traumás betegeket kezelik.

− Mr. Harper – lépett elé egy ápolónő -, épp jókor jött meg. Most hoztak be egy sebesült fiút; a kettesben helyeztük el, alaposan helyben hagyták. Csak a nevét tudtuk kiszedni belőle, utána elvesztette az eszméletét.

− Rendben, azonnal megnézem – bólintott Darryl, majd az irodájába bemenve letette a reggelijét, és már indult is a kettesbe.

Az ágyon egy fiatalember feküdt, nem lehetett több húsz évesnél. Szemei alatt monokli, arca feldagadva, szája felrepedve, több tucatnyi horzsolás tarkította – és ezeket csupán azok a látható sebek, melyeket nem fedett takaró. Darryl odalépett a lázlaphoz, és tüzetesen átvizsgálta. Harry Potter értékei rendben vannak, csupán a sebeit kell kezelni, szerencsére még műteni sem kell.

A fiú ekkor mocorogni kezdett az ágyban, majd kinyitotta a szemét (már amennyire tudta), és nehézkesen ráfókuszált Darrylre.

− Hol vagyok? – kérdezte rekedten Potter. – A Szent Mungóban?

Darrylnek fogalma sem volt, mi lehet az a Szent Mungó, biztos valami kisebb klinika, amiről ő még nem hallott. Mindenesetre megrázta a fejét, és odament az éjjeliszekrényhez, s vizet töltött egy pohárba.

− Nem, Mr. Potter – felelte, és odatartotta Potternek a poharat, hogy igyon belőle, aki nehézkesen ugyan, de tudott inni. – A Szent András Kórházban van; én Darryl Harper vagyok, a traumatológiai osztály főorvosa. Összeverve találtak magára az utcán, így behozták ide. Értesíthetünk valakit, hogy itt van? Rokonok, barátok…

− A páromat, Perselus Pitont. De biztos vagyok benne, hogy tudja, hogy itt vagyok.

− Értem – bólintott Darryl. – Azonnal szólok a nővéreknek, hogy keressék meg.

Darryl meglepődve hagyta magára Pottert. Nem azon lepődött meg, hogy meleg, neki is voltak homoszexuális ismerősei, hanem hogy azt mondta, a párja tudja, hogy hol van. Na de honnan? A mentősök azt mondták, hogy két nő volt vele. Innentől kezdve csak egy változat marad. Piton verte össze Pottert, otthagyta az úton, és… valamiért bízik abban, hogy a kölyök nem fogja elárulni őt. Valószínűleg megfenyegette. Nem ártana kihívni a rendőrséget is. Mint kiderült, a nővérek már intézkedtek ez ügyben, már csak Piton nyomára kell rábukkanni.

Mire visszament a betegszobába, Potter kétségbeesetten kutatott valami után.

− Mr. Potter! – szólította meg Darryl. – Mit keres?

− Hol van a varázspálcám?! – kiáltott rá dühösen Potter.

− A mije? – vonta össze a szemöldökét Darryl.

− Öhm… semmi… - motyogta Potter, és gyorsan lesütötte a szemeit.

− Hajjajj – gondolta Darryl. – Valami még sincs rendben…

~*~*~*~Én és a Sötét Nagyúr~*~*~*~


Se a röntgen, se a CT nem mutatott ki semmilyen kóros elváltozást az agyban, Harry Potter mégis azt gondolta magáról, hogy egy varázsló. Mi több, ő a Kiválasztott, akinek le kellett győznie Voldemort Nagyurat.

Először, amikor Darryl és doktor Hai-sun pszichiáter még többet akart kérdezni erről a varázslótémáról, Potter nem akart válaszolni, de közben befutott Perselus Piton, aki készségesen tájékoztatta az orvosokat Potter esetéről.

− Tudják – magyarázta Piton Hai-sun irodájában egy csésze kávé mellett -, Harrynek nagyon nehéz gyerekkora volt. A rokonai nem törődtek vele, úgy kezelték, mint egy cselédet, ezért Harry a fantáziája nyújtotta világba menekült. Rengetegszer álmodozott róla, hogy elmegy egyszer valaki érte, és elviszi onnan, és a tizenegyedik születésnapján, amikor ez nem történt meg – hiszen akkor ment középiskolába – valami eltört benne. Elképzelte, hogy érte ment egy óriás, átadott neki egy levelet, amiben értesítik, hogy felvételt nyert a bentlakásos varázslóképzőbe. Aztán ahogy teltek az évek, a fantáziavilág egyre nagyobb teret öltött, és… bent ragadt. Néha – különösen nyáron, és főleg, mióta együtt vagyunk – vannak tiszta pillanatai, és most abban reménykedem, hogy mivel „legyőzte” Voldemortot, talán megszűnnek vagy minimálisra csökkennek a… varázsvilágban töltött időszakai.

− Nos, igen – tolta feljebb a szemüvegét doktor Hai-sun -, ezt nevezzük pszichózisnak: a betegnek megváltozik a valósághoz való viszonya. Ezt minden bizonnyal a gyermekkorának számlájára lehet írni. Mr. Potternek vannak jobb és rosszabb napjai; általában ezek a tévképzetek elmúlnak fél év alatt, és nagy valószínűség szerint többet nem is fognak jelentkezni – megfelelő kezelés mellett, természetesen. És ez az, amit nem értek. Mr. Potter soha nem állt gyógyszeres kezelés alatt?

− Nem hagyta – rázta a fejét Piton. – Igen, tudom, hogy nagyon szükséges, de Harry dührohamot kapott, és kidobta az összes gyógyszert egy konténerbe, aztán megfenyegetett minket, hogy ha még egyszer ezt tesszük vele, soha többet nem látjuk.
Doktor Hai-sun feljebb tolta a szemüvegét az orrnyergén.

− Soha nem gondolt arra, hogy ön legyen Mr. Potter hivatalos gondviselője?

− Harry nem akarja magát gyógyszerekkel tömni – nézett a doktorra Perselus kiismerhetetlen tekintettel. – Másfelől pedig Harry háborúja most véget ér. Mindig is azt tervezte, hogy a harc után visszatér a mugli világba, és ott fog tovább élni velem. Bízom benne, hogy lassan megnyugszik, és nem lesz több ilyen tévképzete.

− És ha mégis? – tette fel a nyilvánvaló kérdést Darryl.
Perselus megvonta a vállát.

− Akkor egy varázsló lesz örök életre a társam. És ha most megbocsátanak… - állt fel Piton, és hosszú léptekkel elindult az ajtó felé.

− Mr. Piton – szólt utána Hai-sun. – Önt honnan ismeri Mr. Potter? Úgy értem, a varázsvilágban betölt a számára valamilyen szerepet?

− Természetesen – felelte Perselus. – A bájitaltan professzora voltam.

− Öhm… és mit dolgozik a valóságban?

− Az Oxford Természettudományi karának kémia professzora vagyok.

~*~*~*~Én és a Sötét Nagyúr~*~*~*~


A kórteremben Harry hálás tekintettel nézett Perselusra, amikor az belépett, de egy másodperc alatt aggodalom költözött a szemeibe.

− Perselus – suttogta, és rémülten felült az ágyban. – Elszóltam magam az orvos előtt. Rákiabáltam, hogy hol van a pálcám! El sem hiszem, hogy lehettem ennyire idióta…

− Nyugalom – csitította őt a férfi, és egy apró csókot hintett az ajkaira. – Doktor Harper kvibli, ahogy doktor Hai-sun is. Nincs mitől tartanod.

− Komolyan?

− Ühüm – bólintott Perselus, miközben leült az ágyra.

Harry gyűrögetni kezdte a takarója szélét, de mikor Perselus megfogta a kezét, kibökte mi bántja.

− Miért nem visznek át a Szent Mungóba?

− Itt sokkal nagyobb biztonságban vagy a riporterektől. Gondold csak el, micsoda felfordulás lenne, ha megtudnák, hogy ott vagy!

− Igen, ez igaz – bólogatott Harry mosolyogva.

− De ne erről beszéljünk. Legyőzted Voldemortot – mondta ki halkan Perselus. – Mi történt?

Harry felsóhajtott, és visszahanyatlott a párnára.

− Mentális támadást intézett ellenem – fogott bele a történetbe. – Én és Sötét Nagyúr egy szobában voltunk, tudtam, hogy onnan nem lehet kimenni. Megpróbált gyerekkori emlékekkel támadni, meg hamisakkal is, és… minden olyan sötét és hideg volt. Mintha egy dementor lett volna a közelben; kiszívta az összes életörömöt a közelemből. Megpróbált legyengíteni. Folyton azt mondta, hogy gyenge vagyok, hogy a szeretettel semmire sem megyek – megmutatta, hogyan ölte meg a szüleimet, hogyan ölte meg a barátaimat, és téged. De tudtam, hogy te élsz, hogy te nem halhatsz meg! A barátaimba már nem voltam biztos, de benned igen. Aztán dühös lettem, és ekkor egy nagyon erős fájdalomhullám söpört végig rajtam, majd körülölet egy nagyon erős, meleg fény, és már csak azt láttam, hogy Voldemort holtan esik össze.

Perselus nem szólt egy szót sem, csupán magához húzta Harryt, és gyengéden megcsókolta. Azt ugyan nem tudta, kivel verekedhetett a párja, vagy minek mehetett neki ennyire durván, de jelen pillanatban nem igazán érdekelte.

− Egyébként megtaláltam a varázspálcádat – mosolyodott el Perselus, és benyúlt a zakója belső zsebébe. − A tévészekrény alatt volt – mondta, és odaadott Harrynek egy szépen kifaragott fabotot.

A fiatalember azonban csak értetlenül pislogott.

− Öhm… Perselus… Ez meg micsoda?

Perselus összehúzott szemöldökkel nézte Harry zavarodott arcát, aztán megértette.

Harry Potter legyőzte a Sötét Nagyurat.

Vége
Kategória: Snarry | Hozzáadta:: Scale | Címkék (kulcsszavak): 12-es korhatár, snarry, novella
Megtekintések száma: 281 | Letöltések: 0 | Helyezés: 0.0/0
Összes hozzászólás: 0
Hozzászólásokat csak regisztrált felhasználók írhatnak.
[ Regisztráció | Belépés ]