1. fejezet

Két világ közt²

„Miért van az, hogy azok, akik ennek a háborúnak a legádázabb szószólói, minden alkalommal másokat küldenek maguk helyett a halálba?”

/Gyilkos elmék/

Az ég koromfeketébe burkolózott nem sokkal azután, hogy kezdetét vette a Csata Roxfortban. Az utolsó csata, mely lezárhatja, vagy megszilárdíthatja Voldemort Nagyúr uralmát. Harry pontosan tudta, hogy itt minden rajta áll vagy bukik. Csupán annyi kívánsága volt így utoljára Merlinhez, Istenhez vagy bármilyen más természetfeletti lényhez, aki hallotta őt, és rendelkezett elegendő hatalommal, hogy óvják meg a barátait, akik életüket kockáztatva sorakoztak fel mögötte. Az nem érdekelte, hogy ha ő meghal – mindaddig nem, amíg magával viszi Voldemortot is.

Harry felnézett az égre, melyet a lenyugvó nap vérvörösre festett; egy cseppet se, kételkedett benne, hogy azon a napon vérontás lesz.³ A frontvonalon felsorakoztak az ellenfelek, s mikor a nap lebukott a látóhatár alá, az első átkok is kiröppentek a pálcákból.

A csata egész éjszaka nem csitult. A földön egyre több halott és sebesült feküdt, de a harcolók nem foglalkozhattak velük egyelőre, ahogy Harry sem. Ő igyekezett kizárni minden olyan információt elméjéből, melynek abban a pillanatban semmi, de semmi köze nem volt Voldemorthoz. Tudta, ha az elesettekkel kezd el törődni, minden elveszett. Harry egyre közelebb került a sötét varázslóhoz, míg végül szemtől szembe nem álltak egymással.

− Harry Potter, örülök, hogy találkozunk – sziszegte fagyosan Voldemort. Hangja nem volt több suttogásnál.

− Nincs ebben semmi örömteli, Tom.

Harry tudta, hogy ekkorra már mindenki egy emberként őket figyelte. Olyan hangosan és olyan nyugodtan beszélt, ahogy csak tudott – nem akarta, hogy bárki is tudomást szerezzen félelméről. De akkor túl kellett lépnie a félelmén, a kétségein, és arra kellett koncentrálnia, hogy győzni fog, mert győznie kell.

− Tizenhat éve várok erre a pillanatra, ne húzzuk tovább, Tom – jelentette ki mereven Harry, és felemelte a pálcáját.

Voldemort szemében dühös fény lobbant, és az első átok már repült is a fiú felé. Harry védett, hárított, támadott – kettejük küzdelmes lassan fél órája folytatódott, mígnem egy különösen kegyetlen átok a földre taszította, és szinte minden ereje elhagyta. Képtelen volt megmozdulni, úgy feküdt ott a földön, mint egy gazdátlan rongybaba, akit épp akkor húztak ki a kutya szájából.  

− Mondtam neked, Harry Potter – lépett mellé Voldemort, akit úgy tűnt, szintén megviselt a párbaj -, hogy botor vagy, és mindent el fogsz veszíteni. Így is lett. Szerinted hány barátod veszett oda ebben a vérontásban? Hadd segítsek! Mindegyik, Harry. Az összes halott.

Harry kifejezéstelen arccal nézte Voldemortot. Valójában egy szavát sem hitte el. Mielőtt még összecsaptak volna, látta, hogy Ron és Hermione ott álltak a közelben, biztos volt benne, hogy élnek – igazság szerint az ő haláluk lenne az, amivel talán el tudná érni bárki azt, hogy öngyilkos legyen. De a legjobb barátai még élnek, és ha rajta múlik, élni is fognak. Ebben a pillanatban a varázs valamiért engedett, és Harry minden erejét latba vetve egy villámgyors mozdulathoz, felemelte a pálcáját, és kimondta a gyűlölt varázsigét.

− Avada Kedavra!

A zöld fény olyan iszonyatos világított, hogy Harrynek el kellett takarnia a szemét, s azt átok hihetetlen sebességgel csapódott bele Voldemortba. A mágus képtelen volt kivédeni a Halált.

Voldemort Nagyúr a meglepettségtől és a félelemtől tátott szájjal, fennakadt szemekkel, kifacsarodott végtagokkal feküdt a fűben.

Halott volt.

Egy pillanatig döbbent csönd honolt a parkban, majd, mint egy varázsütésre, a csata ott folytatódott, ahol abbahagyták. A halálfalók minél előbb el akartak menekülni a helyszínről, és ezért bármit meg tettek volna.

Harry nem törődve semmivel, továbbra is ott ült a fűben, ahova Voldemort utolsó átka kényszeríttette. Ha valaki akárcsak egy pillantást is vetett volna a fiúra, látták volna, hogy minden bizonnyal sokkot kapott. És nem is véletlenül. Harry Potter számára elképzelhetetlennek tűnt, hogy valaha is használnia keljen a Gyilkos Átkot. Mindig reménykedett benne, hogy a találnak más megoldást Voldemort elpusztítására, de a lelke mélyén jól tudta: nincs választása. Képzeletében is szörnyűnek tűnt, ahogy kiszórja az átkot, de így a valóságban még szörnyűbb. Ténylegesen is vér tapadt a kezéhez, még ha az Voldemorté is.

− Harry!

Harry vontatottan a sikoltás irányába fordult, de már túl későn. A zöld fénycsóva egyenesen a szívébe fúródott, majd ráborult a sötétség.   

~*~ GyÉF ~*~

Rettentően furcsa érezés kerítette hatalmába; valami iszonyú erősen húzni kezdte egy ragyogó fény felé, de ekkor meghallott egy velőtrázó sikoltást, amitől a húzás gyengédebb lett, míg végül teljesen megszűnt, s felülnézetből szemlélte az eseményeket.

− Harry! Harry ne! Ne, kérlek, kérlek, ne tedd ezt! Kelj fel!

Harry a lehető legszokatlanabb dolgot tapasztalta meg, amit eddig valaha megélt. Ahogy a sikoltozó hang forrását kereste megfordult, és Hermionét vélte felfedezni, amint egy test fölé hajol, és erősen rázza azt. Aztán Ron is megjelent; könnyeivel küszködve letérdelt a test és a lány mellé, majd gyengéden húzni kezdte barátnőjét.

− Hermione… már vége… nem segíthetsz rajta…

Ron nagy nehezen magához ölelte Hermionét, és ekkor Harrynek tökéletes rálátása nyílt a földön fekvő mozdulatlan testre – a saját holttestére.

Harryt sokkolták az események. Rémülten figyelte, ahogy két barátja egymás vállára borulva siratja őt, s ahogy a harc csitult, egyre többen gyűltek köréjük. Mrs. Weasley és Ginny keservesen zokogtak, az ikrek hitetlenkedve nézték a testet (ijesztő volt a komolyságuk), Neville és Luna is a könnyeit törölgette.

Távolabb az aurorok, jó néhány Rend-tag Pitonnal és Dumbledore-ral karöltve megkötözték az életben maradt halálfalókat, de amint ezzel végeztek, az igazgató – az időközben tetemesre duzzadt – tömeg felé vette az irányt. A gyászolók utat nyitottak neki, s Harry látta, ahogy idős mentora arcán a könny utat tör magának a szakáll felé. Dumbledore megtörten térdre ereszkedett Harry teste mellett, majd szinte alig érintve a fiú szemeit, melyek üresen, lélektelenül „tekintettek” rá lecsukta azokat. Az igazgató még egy pillanatig simogatta a fiatal arcot, majd gyengéden karjaiba vette Harryt, és elindult vele vissza a kastélyba, nyomában a többi gyászolóval.

Az aurorok zsupszkulcsok segítségével magukkal vitték a halálfalókat és Voldemortot, míg végül csupán egyetlen magányos alak maradt a parkban. A feltámadt szél kíméletlenül megcibálta talárját és haját, de őt ez valahogy nem érdekelte, csak állt a dombtetőn. Szoborszerűen merev arccal nézett maga elé, jobb kezével görcsösen szorította pálcáját, s mikor a felkelő nap első sugarai áttörtek a horizont fölött és bevilágították a véráztatta csatamezőt, Perselus Piton hátat fordított a napnak, és hosszú léptekkel elindult az iskola felé.

~*~ GyÉF ~*~

− Harry!

Egy nagyon gyengéd női hang szólította valahonnan a háta mögül. Harry a hang irányába fordulva vette észre, hogy az édesanyja, az édesapja és Sirius közelednek felé mosollyal az arcukon. Eléjük sietett, s mikor Lily gyengéden a karjaiba zárta, Harry mélyen belélegezte édesanyja illatát.

− Anya… - suttogta.

Aztán megölelte az apját, majd Siriust.

− Annyira sajnálom – nézett a családjára Harry. – Én… én nem akartam, hogy meghaljatok miattam.

− Érted, Harry, és nem miattad – felelte James. – Nem szabad, hogy bűntudatod legyen, fiam. Bármikor újból megtennénk, ha azzal megmenthetnénk az életed.

− Nagyon büszkék vagyunk rád, és nagyon szeretnünk – mosolygott Lily.

− De most már együtt lehetünk – mondta boldogan Harry.

A három felnőtt gyorsan egymásra pillantott. Harrynek elkomorodott az arca.

− Vagy… vagy nem? Talán a pokolra kerülök, amiért gyilkoltam? – Harry rettentően gyermetegnek érzete a hangját, de tagadhatatlanul is félt ettől a lehetőségtől. Sirius azonban ugatásszerűen felnevetett.

− Nem, kölyök, nem kerülsz a pokolra, csak egyelőre még nem jöhetsz velünk.

− De miért? – kiáltott fel elkeseredetten Harry.

− Azért, Harry – kezdte Lily -, mert van még egy elintézetlen ügyed.   

Harry értetlenül összevonta a szemöldökét.

− Egy mim?

− Egy olyan dolog – magyarázta az apja -, amit nem tettél meg életedben, de e nélkül nem tudsz belépni a Fénybe.

Harry nem hitt a fülének. Szentül meg volt róla győződve, hogy azután, hogy elintézte Voldemortot, végre nyugodtan élheti életét, esetleg halálát, erre, tessék! Még azért is hegyeket kéne megmásznia, hogy beléphessen a Fénybe. Miért nem mehet csak egyszer zökkenőmentesen az élete? Vagy halála?

− És mégis mi az elintézetlen ügyem?

− Erre neked kell rájönnöd, Harry – veregette meg a vállát Sirius, majd egy nagyot sóhajtott. – Nekünk viszont most mennünk kell.

− De…

− Csak kutass az ügyed után – lépett hozzá az anyja -, és ne felejtsd el, hogy a barátaid mindig melletted állnak és a segítségedre lesznek. Nemsokára találkozunk – mosolyodott el Lily, majd köddé vált Jamesszel és Siriusszal együtt.

Harry már nem tudott mit felelni. Amint a szülei és Sirius eltűntek, egyedül maradt a Roxfort parkjában. Fogalma sem volt róla, hogy mihez kezdjen, hova menjen; talán megkereshetné Ront és Hermionét – nagyon ki voltak borulva. Végül pár pernyi tétlenség után elindult a bejárati csarnok irányába, s menet közben még azt is megfigyelte, hogy nem egészen úgy közlekedik, mint a többi szellem, akikkel az iskolában volt szerencséje összefutni. Míg ők csak lebegtek és „úsztak” a levegőben, ő addig tökéletes emberi léptekkel haladt, csak éppen a fű nem tört meg a talpa alatt.

A bejárati csarnok kongott az ürességtől, akárcsak a nagyterem; bizonyára mindenki a gyengélkedőn volt, vagy mint sérült, vagy mint gyógyításban segédkező, esetleg gyászoló. Harry nem ringatta magát abba a hitbe, hogy ő volt ennek a háborúnak az egyetlen áldozata, nyílván sokan vesztették el hozzátartozójukat, mégis, nem akart több halottat látni, épp elég volt, hogy a saját szürkés, áttetsző testét látnia kellett. Harry felsietett a kórházi szárny emeletére, és az egyik sarokból leste a zűrzavart.

Azok, akik csak kisebb sérülést szenvedtek, kint ültek egy hosszú padon, amely a folyosó egyik végétől a másikig tartott, míg, akik komolyabban megsérültek, azok már bent a kórteremben feküdtek. Harry be akart lesni, hogy vajon a barátai tényleg jól vannak-e, de nem tudta, hogy tudna úgy bejutni a többiekhez, hogy kint ülők ne fedezzék fel, amíg rá nem jött, hogy szellemként képes átmenni bármin. A kézével óvatosan megérintette az egyik követ, és borzongva figyelte, amint akadálytalanul eltűnik a falban. Végül nagy levegőt vett, és keresztülsétált rajta, egészen a gyengélkedőig. Eszméletlenül furcsa volt a rengeteg kő között sétálni, de igazából rájött, hogy ez semmiben nem különbözik a kilenc és háromnegyedik vágányra való bejutástól, mégis… Akkor emberként hajtotta végre a műveletet, most viszont szellem.

A gyengélkedőre érve kilesett a falból, és ugyan rengeteg ismerőst látott, de egyikük sem az volt, akiket keresett, viszont azt jó volt tudni, hogy egyikük sem jutott az ő sorsára. Harry visszahúzódott, és elindult Madam Pomfrey dolgozószobája felé. Attól azonban, amit ott látott, visszahőkölt annak ellenére, hogy egyszer már végig nézte a jelenetet, de akkor valahogy nem volt ekkor hatással rá.

 A holtteste egy betegágyon feküdt, körülötte a Weasley család Hermionéval, Neville-lel és Lunával, Mrs. Weasley viszont Harry mellett ült, és hol fogadott fia haját simogatta, hol a takarót és a párnát igazgatta. Ha Harry nem tudta volna, hogy az ott az ágyon ő maga, és hogy halott, akkor szentül meg lett volna győződve róla, hogy csupán alszik. Szinte hihetetlennek hatott, hogy a szellemteste – ha nem figyelt arra az apróságra, hogy áttetsző, és ki-be járkál a falakon keresztül -, mennyire élőnek tűnt, annak ellenére, hogy valódi csont-hús teste annyira halott, amennyire csak halott lehet valaki.  

Gyötrődött még egy darabig, hogy vajon megszólítsa-e Weasleyéket, vagy inkább ne, végül az utóbbi mellett döntött. Olyan érzése volt, mintha valamiféle kívülálló lenne a gyászban annak ellenére, hogy ő az, akit gyászolnak. Nem volt biztos benne, hogy jó ötlet lenne-e felfednie magát, habár pontosan emlékezett rá, hogy miután Sirius meghalt, átkutatta az egész iskolát Nick után, csakhogy aztán megtudja, keresztapja továbblépett. Bárcsak ő is beléphetett volna a Fénybe, akkor most végre a családjával lehetne! De nem! Neki még meg kell tudnia, mi a bevégezetlen ügye.

Harry visszahúzódott, és oda sem figyelve merre megy, elindult egyik falon át a másikba, míg végül leült valahova. Mindössze egy loccsanásra lett figyelmes „Oh!”-ra, és rájött, hogy a lehető legrosszabb helyen keresett menedéket: a második emeleti lányvécében, ahol Hisztis Myrtle a királynő.

− Oh, Harry, nagyon régen nem látogattál már meg.

− Öhm… Hello, Myrtle – makogta Harry, és kissé hátrébb húzódott az ülőke tetején. El sem tudta képzelni, hogy vezethette szellemlába pont erre a helyre, mikor megesküdött, hogy soha többé nem jön ebbe a vécébe.

− És mondd csak – hajolt hozzá egészen közel a szellemlány -, hogy haltál meg?

Harry eddig csak két szellem halálának körülményeit ismerte meg. Az egyik kísértet ugyebár előtte állt, a másik Félig Fej Nélküli Nick volt. A kettőjük közötti lényegesen nagy különbség, hogy míg Myrtle jókedvűen áradozott haláláról, addig Nick teljesen le volt sújtva, amit Harry meg is értett. Most, hogy eljött az idő, hogy saját életének végéről meséljen, kiegyezett magával abban, hogy ő is eléggé tragikusan látja ezt a dolgot, így nincs minek örülnie.

− Eltalált a Gyilkos Átok – felelte Harry, és még arrébb húzódott Myrtle-től.

− Óóó, az borzalmas lehetett – suttogta drámai hangon a kísértetlány. – De tudod az a legjobb, hogy most már együtt lehetünk!

− Te-tessék?

− Igen, így van – bólogatott Myrtle -, hiszen amíg éltél, nem teljesedhetett be szerelmünk, de most, hogy végre meghaltál…! Ah…!

− My-Myrtle… - Harry nem találta a szavakat. Nem volt különösebb oka a vécébe menetelének, csak egyszerűen odavitte a lába, de valamit mindenképpen mondania kellett. – Tanácsért jöttem – bökte ki az első dolgot, ami eszébe jutott.

− Tényleg? – Myrtle szemei felragyogtak örömükben. – Milyen tanácsért?

− Hát… öh… Hogy mit kell most tennem? Úgy értem találnom kell magamnak egy helyet itt a Roxfortban? És jelen kell lennem az évnyitó- és évzáró lakomákon? – Most, hogy Harry jobban belegondolt, valóban érdekelték ezek a kérdések.

− Én nem szoktam lemenni azokra –szipogta a lány. – De új helyet nem kell találnod, hiszen te itt fogsz lakni velem a vécében.

− Itt?!

Harry nem gondolta, hogy lehetséges még sápadtabbnak lennie, mint amilyen sápadt egyébként is így szellemlétére, de határozottan érzett valami ehhez hasonlót az arcán.

− Nézd, Myrtle. Azt hiszem nekem még ez az „összeköltözés” túl gyors. Tudod még csak most haltam meg, ezt… ezt még fel kell dolgoznom, és… és lehet, hogy még a barátaimmal is találkoznom kéne. Szóval talán halasszuk el, ha… nem nagy baj.

Myrtle határozottan csalódottnak tűnt Harry elutasítását hallva, de Harrynek csupán egyetlen vágya volt: minél hamarabb kijutni a helyiségből, és lehetőleg a kastély másik végébe elkeveredni.

− Nekem most mennem kell – mondta Harry, aztán felállt a vécéről, és kikerülve Myrtle-t átment az ajtókon, majd ismételten a folyosón találta magát.   

Mivel ötlete sem volt arra vonatkozólag merre menjen, jobb híján csak bolyongott a kastélyban. Emeletről le, emeletre fel, míg végül ki nem lyukadt a hetedik emeleten a Szükség Szobája előtt. Harry bizonytalanul az ajkába harapott. Vajon beengedi őt szellem alakjában is? Állt még pár másodpercig a fal előtt, végül beismerte, hogy ha nem tesz semmit, akkor soha nem fogja megkapni a választ a kérdésére, így sétálni kezdett a fal előtt, miközben erősen koncentrált a kérésére.

Szükségem van egy nyugodt helyre, ahol át tudom gondolni a dolgokat… Egy helyre, ahol senki nem talál meg…

− Szia, Harry Potter!

Luna Lovegood mosolyogva állt Harry előtt, és egy cseppet sem tűnt meglepettnek barátja új kinézetétől.

− Gondoltam most már eleget gyászoltunk téged, úgyhogy elindultalak megkeresni.

− Ööö…

Lunával ellentétben Harry teljesen megzavarodott a lány tárgyilagosságától.

− Megtaláltál – jelentette ki Harry feleslegesen.

− Igen, gyere, keressük meg a többieket. – Abban a reményben, hogy Harry követi, szökdécselni kezdett visszafelé a folyosón. 

− Várj! – kiáltott utána Harry. – Nem állhatok csak így eléjük!

− Miért? – kérdezett vissza Luna.

− Mert szellem vagyok.

− Más vagy mint mi, de attól te még Harry Potter vagy. Ne aggódj, örülni fognak neked. Most csak Ront és Hermionét hívom ide, Ginnyvel majd később beszélgetsz, rendben?

− Rendben – bólintott bizonytalanul a griffendéles -, köszönöm, Luna!

Harry nagyon reménykedett benne, hogy a lánynak igaza lesz, és a többi barátja is legalább ilyen fogékony lesz szellemvoltára, mint Luna. Pár perccel később el is érték a gyengélkedőt, ahova Harrynek nagyon nem akaródzott bemennie, így inkább kint maradt a folyosó végének takarásában. Luna nem maradt sokáig a kórteremben, hamarosan megjelent Hermione és Ron társaságában. Harry, amint meghallotta a lábdobogást, óvatosan kilesett a fal takarásából, s még ilyen távolságból is tisztán ki tudta venni a döbbenetet az arcukon, míg végül Hermione úrrá lett az első sokkon, aztán elmosolyodott és futni kezdett felé. Harry már attól tartott, hogy barátnője szokásához híven a nyakába ugrik, ennek ellenére centikre ugyan, de a lány megállt.

− Harry? – suttogta, s könny szökött a szemébe, mikor Harry halványan bólintott egyet.

− De hát mit keresel te itt?

Harry megvonta a vállát.

− Tudod, hogy velem kapcsolatban semmi sem egyszerű… - Ránézett Ronra, aki még mindig tisztes távolságban állt kettősüktől (Luna magukra hagyta őket, had beszélgessenek nyugodtan). Mikor Ron meglátta, hogy Harry őt szemléli, szégyenlősen meghúzta a száját, aztán halkan megszólalt.

− Jól vagy?

− Ronald! – kiáltotta elképedve Hermione. – Hogy kérdezhetsz ilyet?! Persze, hogy nincs jól, szellem lett! Mármint… - cincogta zavartan Hermione -, ne haragudj, Harry, nem úgy értettem…

− Semmi baj, Hermione, tényleg az vagyok. Azt hiszem, kezdem megszokni a helyzetet. Ron…?

Ron nagyot sóhajtott, végül odament Harryhez, és komolyan a szemébe nézett.

− Semmi nem változott közöttünk, Harry. Ugyanúgy a legjobb barátom vagy, mint eddig – mondta, és fülig érő vigyorral folytatta. – Belegondoltál, hogy így most már nyugodtan kóborolhatsz éjjel a folyosókon? Nem vonhatnak le tőled pontokat, mert te is az iskolai kísértetek közé tartozol.

− Ne bujtsd őt szabályszegésre, Ron – pirított rá Hermione, miközben benyitott egy osztályterembe, és beterelte a fiúkat is. – Csak azért mert szellem, rá még ugyanúgy vonatkoznak az iskolai szabályok, mint bármelyik másik diákra.

− Csak nem írnak erről is a Roxfort történetében? – kérdezte kíváncsian Harry.

− Nem – csóválta a fejét Hermione. – Viszont a szellemtanárokat ugyanazok a jogok illetik meg, mint az élőket, így logikus következtetés, hogy a diákokkal is ez a helyezet. Erről jut eszembe: jártál már Dumbledore professzornál, Harry?

− Öh, nem. El kéne mennem hozzá?

− Még szép! Tudnia kell, hogy mi történt veled!

− Hát, talán majd egy kicsit később elmegyek. Eddig csak Hisztis Mytle-vel találkoztam…

Ron hangosan felhorkant.

− Mit kerestél te nála?

− Csak véletlenül keveredtem oda – magyarázta Harry. – Kikötöttem az egyik fülkében, aztán felajánlotta, hogy költözzek oda hozzá.

Erre mindkét barátja nevetésben tört ki.

− És mit mondtál neki? – kérdezte Hermione.

− Azt, hogy ez nekem kicsit gyors, utána eliszkoltam előle.

Csönd telepedett közéjük, és csak nézték egymást, végül Hermione halkan szólalt meg.

− Miért vagy még itt, Harry? Sok szellem csak azért maradt az élők között, mert nem mertek továbblépni – de azt nem tudom elképzelni, hogy te féltél volna.

− Nem féltem – rázta a fejét Harry. – Azt mondták a szüleim, és Sirius, hogy még van egy elintézetlen ügyem, és amíg azt nem fejezem be, nem mehetek velük.

− Elintézetlen ügyed? – ráncolta a homlokát Ron. – És mi az?

− Nem tudom, fogalmam sincs. Egyikük sem mondta meg, hiába kérdeztem, csak annyit hajtogattak, hogy nekem kell rájönnöm.

− Tisztára olyanok, mint Dumbledore – morogta a vörös hajú, és ezzel egyikük sem tudott vitába szállni.

~*~ GyÉF ~*~

Hermione elhatározta, hogy meglátogatja a könyvtárat, így magával rángatta Ront is, hogy segítsen neki a kutatásban. A lány szerette volna, ha minél többet megtud a szellemjoggal, a szellemszokásokkal és az elintézetlen ügyekkel kapcsolatban, hogy a lehető legtöbbet tudjon segíteni Harrynek. Az eddigi olvasmányai alapján ő úgy véli, hogy a szellemek általában olyan ügyeket hagynak hátra, mint hogy valakinek nem adott át valamilyen üzenetet, esetleg nem békült ki valakivel. Ron ezt meghallva úgy vélte, ha esetleg Malfoyjal kéne Harrynek kibékülnie, barátja inkább maradjon örökre a földön, mire Hermionétól egy szúrós pillantást kapott cserébe.

Harrynek addig az igazgató meglátogatása volt napirenden, ám mikor ott állt a kőszörny előtt, mégsem bírta kimondani a jelszót. Persze megtehette volna, hogy egyszerűen csak átsuhan a falakon, de az olyan illetlen lett volna, mintha kopogás nélkül rontana be hozzá. Így aztán még mindig ott téblábolt, és latolgatta mit tegyen. Tudta ő, hogy az idős férfi nem dobná ki, sőt, talán még örülne is neki, ám mégis olyan érzése volt, hogy a halálával csalódást okozott neki, hiszen mindig úgy vélte, hogy Harry erős, magabiztos, eltökélt fiú, aki mindig véghezviszi azt, amit kiszabnak rá. Most is megtette, megölte Voldemortot, és azt is tudta, hogy Dumbledore milyen megtört volt, mikor a karjába emelte Harry testét, mégis félt a találkozástól. Ámbátor Ronnal és Hermionéval is félt találkozni, és mégis milyen jól sült el.  

Bármennyire is vitatkozott önmagával, azt vette észre, hogy egyre inkább távolodik az igazgatói irodától, így inkább nem is törte magát, hanem beleveszett a falba, és továbbállt. Hogy merre viszi a lába megint nem figyelt, arra viszont annál inkább, hogy azóta, hogy elkezdődött a Csata, mennyi mindenen van túl, és még mindig nem fáradt el. Ez hát az egyik előnye a szellemlétnek. Valószínűleg éhes sem lesz már soha többé. Ha belegondolt, hogy most Nickhez hasonlóan neki is romlott ételeken kell átlebegnie ahhoz majd pár száz év múlva, hogy érezhesse valaminek is az ízét, elborzadt. Igaz, ha gyorsan sikerül elrendeznie az Ügyét, akkor talán nem kell ilyen praktikákhoz folyamodnia.

Mikor felocsúdott gondolkodásából, arra eszmélt, hogy egy teljesen sötét helyiségbe sikerült kerülnie. A legjobb az egészben az volt, döbbent rá Harry, hogy mennyire biztonságban érezte magát. A folyosókon mindig attól rettegett, hogy valaki meglátja, annak ellenére, hogy mindenki vagy a gyengélkedőn vagy a klubhelyiségben tartózkodott, itt viszont nem kellett semmitől tartania. A sötétség jótékonyan körbeölelte, és olyan nyugalom tört rá, mint talán életében sohasem. Halálában is csak addig, amíg a szüleivel és Siriusszal lehetett, s azt gyorsan el is vették tőle. Harry még üldögélt egy kicsit – pontosabban lebegett valami doboz fölött pár milliméterrel-, élvezte, hogy senki sem zavarja, végül úgy döntött kiles, hogy pontosan hol is tartózkodik. Nyugodalmas magánya nem tartott sokáig, mert ekkor feltépték a kis helyiség ajtaját, és Harry sokkal jobban elsápadt ijedtében, mint amikor Myrtle akarta rátukmálni a vécélakás lehetőségét. Először is kiderült, hogy a bájitalszertárban talált menedékre, ahova már eleve nem szerencsés betennie a lábát, hát még akkor nem, ha pont a tulaj nyitja rá az ajtót. Márpedig pontosan Perselus Piton állt teljes életnagyságban Harry előtt, akinek – mikor meglátta Harryt a raktárában – hirtelenjében ezernyi érzelem suhant át az arcán, a meglepődöttségtől egészen a féktelen haragig. Piton ekkor talán abban reménykedett, hogyha becsukja az ajtót, és újból kinyitja, eltűnik a jelenés, de tévednie kellett. Mikor ismételten feltépte az ajtót, Harry még mindig ott volt, csak már nem ült, hanem állt, idegesen rágcsálva az ajkát.

− Sajnálom, professzor, hogy berontottam a raktárba. Nem is vettem észre, hogy idejövök, csak úgy itt találtam magam…

Piton iszonyatosan dühös lehetett; olyan pengevékonyra préselte össze a száját, mint ahogyan McGalagony is szokta, amikor (általában) Harryék valami nagyon súlyos szabályszegést követnek el.

− Mi történt, Potter? Kirúgtak a mennyországból? – gúnyolódott selymes hangon Piton, és nekidőlt az ajtófélfának.

− Nem, uram. Elintézetlen ügyem van, így itt ragadtam.

Piton hitetlenkedve felhorkant.

− Csak te lehetsz olyan szerencsétlen és felelőtlen, hogy úgy indulsz el egy háborúba, hogy előtte nem zártál le magad mögött mindent. Na és mi az ügyed? Csak nem az, hogy megtanulsz elkészíteni tökéletesre egy bájitalt?    

− Nem tudom, azt nem mondták meg – felelte Harry.

− Akkor legyél oly kedves, és hagyd el a szertáramat, különben még holtadban fogod felrobbantani az iskolát – mondta Piton, és félreállt az ajtóból.

Harry bánatosan kisétált onnan, visszaadva a szertárat a tulajdonosának, és már indult volna egy másik helyet keresni magának, mikor eszébe jutott, hogy talán az lehet a feladata, hogy tisztességesen köszönetet mondjon a tanárainak, amiért felkészítették őt a háborúra. Így aztán gyorsan visszafordult, és bement Piton után a raktárba.

− Tanár úr!

− Mit akarsz, Potter? – sóhajtott fel a bájitalmester.

− Csak köszönetet szeretnék mondani, amiért felkészített a háborúra.

Piton felhúzta a fél szemöldökét, egy amolyan „Látom, nagyon sokat ért!” stílusban, majd visszafordult a munkája felé.

− Oh, és, uram, kérem, ne szóljon Dumbledore professzornak arról, hogy itt vagyok, szeretném személyesen elmondani neki.

− Mégis mit gondolsz, Potter, ha történik veled valami, azonnal rohanunk egymásnak elmondani?

− Hát… - Harry legszívesebben rávágta volna, hogy „Igen!”, vagy legalábbis Piton rohan elmondani az igazgatónak, de látva a tanár nagyon dühös ábrázatát, inkább bólintott egyet, és magára hagyta a férfit. Elhatározta, hogy felmegy a könyvtárba megtudni, talált-e valamit Ron és Hermione, de amire a leginkább kíváncsi volt, hogy jutottak-e valamire a bevégezetlen ügyek körül. Azonban csalódnia kellett. Mint kiderült, az ilyen ügyeket valóban saját magának kell kiderítenie és elvégeznie.

− Viszont – magyarázta Hermione -, akárcsak Hóborc, te is meg tudod tanulni, hogyan érintkezz tárgyakkal. Te is meg tudod majd fogni őket, le tudsz ülni, le tudsz feküdni, szóval úgy… úgy lehetnél itt közöttünk, amíg meg nem tudod mi a feladatod, mint egy ember.

− Akkor a többi szellem miért nem tesz így? – kérdezte Harry meglepődve.

− Azért – kezdte Ron -, mert ezt nem könnyű megtanulni. A könyv szerint rengeteg koncentráció és akart kell hozzá, hogy megközelíts egy félig-meddig élet-állapotot, és sok kísértet inkább nem is próbálkozik vele. Kivéve persze Binns professzort, sajnos…

− És a jogaim?

− Nos – kezdte Hermione -, mivel még mindig diák vagy, és még van egy fél éved hátra a RAVASZ-ig, így semmiben sem különbözöl tőlünk.

− Csak abban, hogy én halott vagyok, ti meg éltek – morogta keserűen Harry.

− Igen – felelte csendes-szomorúan Hermione.

− Ezek szerint járnom kell órákra, írnom kell dolgozatokat, és le kell tennem a RAVASZ-t. De minek, hogyha úgyis halott vagyok? Úgysem vállalhatok munkát!

Hermione szigorúan csípőre tette a kezét.

− Szóval nem voltál Dumbledore professzornál!

− Öh…

− Igen, Harry, elszóltad magad! Ha jártál volna nála, akkor most nem kérdeznél ilyeneket! – Hermione szeme szigorúan csillogott. – Halljam, miért nem voltál nála?

Harryt rettentően frusztrálta, hogy Hermione ennyire akaratos, és ilyetén módon ragaszkodik ehhez a Dumbledore-látogatáshoz. Ránézett Ronra támogatást keresve nála, de ő inkább lehajtotta a fejét. Ezek szerint egyetértett Hermionéval.

Harry ennek láttán nagyot sóhajtott.

− Félek bemenni hozzá, oké?! Veletek se mertem volna beszélni, ha nincs Luna!

Ron és Hermione egymásra pillantott, aztán Ron felállt a székről, és Harryhez lépett.

− Nézd, haver, nem tudjuk milyen érzés lehet ez neked, de ha szeretnéd, akkor veled megyünk az öreghez, rendben?

Így hát a három jó barát együtt indult el az igazgató irodába; a kőszörny még csak jelszót sem kért tőlük. Harry idegesen álldogált egyik lábáról a másikra, amíg a csigalépcső felvitte őket, s mikor Hermione bekopogott, már azt fontolgatta, hogy beleveti magát a falba, és vissza se néz.

Harry csupán fél füllel hallgatta, ahogy barátnője mond valamit Dumbledore-nak, aztán látta, hogy utat nyitnak neki, és mintha valaki más cselekedne helyette, bement az irodába.

Soha nem látta még ennyire elsápadni Albus Dumbledore-t. A férfi mintha még annyit öregedett volna egyetlen másodperc alatt, mint ahány éves volt abban a pillanatban. Az igazgató mereven felállt székéből, és lassan megkerülte az íróasztalt, majd megállt egy-két lépésnyire Harrytől. Dumbledore-nak könny csordult ki a szeméből, és csak nézte és nézte az előtte álló fiatalembert.

− Harry…

− É-én nem is tudom, mit mondjak, uram…

− Nem kell mondanod semmit, fiam – rázta a fejét Dumbledore, és könnycsíkos arca ellenére megmozdult a szakálla, jelezve, hogy enyhén elmosolyodott -, örülök, hogy itt vagy! 

− Tényleg? – vonta össze a szemöldökét Harry, mire az igazgató halkan felkuncogott.

− Nos, annak talán jobban örülnék, ha nyugalmat találtál volna a családod mellett, de nem tagadhatom le, Harry, hogy azért örülök, hogy valamilyen formában visszakaptalak. De ne álldogáljunk itt, gyere, fiam, üljünk le!

Miután mindketten helyet foglaltak, illetve Harry néhány milliméterrel a szék fölött lebegett, az igazgató félholdalakú szemüvege fölött vizsgálgatta Harryt.

− Hogy érzed magad?

Harry megvonta a vállát.

− Ahhoz képest, hogy mennyi minden történt tegnap óta, amikor még éltem, egész jó, uram. – Nem szerette volna gúnyosra fogni a stílust, de akaratán kívül is olyanra sikerült. Harry nyelt egyet, aztán komolyan idős mentorára nézett. – Nem csalódott bennem, igazgató úr?

− Csalódni? – Dumbledore szeme kerekre tágult a döbbenettől. Úgy tűnt, egyáltalán nem számított ilyen kérdésre, így aztán hátradőlt a székében, sátorszerűen összetámasztotta az ujjait, és úgy figyelte Harryt.

− Egyáltalán nem csalódtam benned, Harry – mondta komolyan. – Magyarázd el, kérlek, miért hitted, hogy csalódnék benned?

− Mert meghaltam – felelte Harry, mintha ez teljesen nyilvánvaló kénem, hogy legyen.

− Ah… - Dumbledore felállt, és Harryhez menve elővarázsolt magának egy széket, leült, majd mélyen belenézett a fiú szemébe. – Jól figyelj rám, Harry, mert nagyon fontos, amit most mondok. Én még soha, de soha nem csalódtam benned, fiam. És soha nem is fogok. Azért, mert meghaltál, nem csalódottságot éreztem, hanem mérhetetlen szomorúságot, fájdalmat és nagyon mély űrt. Úgy szeretlek téged, mintha az unokám lennél, és nem igazságos, hogy az unoka hamarabb távozzon a földről, mint a nagyapa. Nagyon büszke vagyok rád, Harry!

Harry nem tudta mit mondjon erre. Dumbledore volt a mentora, a barátja, a támasza és igen, ő is szerette a férfit, de a gombóc, amit ott nőtt a torkában, megakadályozta, hogy bármit is mondjon, így inkább bólintott egyet, s mintha egy kicsit el is pirult volna. Dumbledore értett a ki nem mondott szavakból, és egy picit más irányba terelte el a beszélgetést.

− Tudod már, hogy mi az elintézetlen ügyed?

Harry felkapta a fejét.

− Honnan tud róla?

Dumbledore felkacagott.

− Ugyan, Harry, egész biztos vagyok benne, hogy nem azért vagy még itt, mert félsz továbblépni!

− Ez igaz – mosolyodott el Harry is. – De nem, még nem találtam meg. Először arra gondoltam, hogy talán az a dolgom, hogy minden tanárnak köszönetet mondjak, amiért felkészítettek a háborúra, de most valahogy kételkedem benne.

− Én sem hiszem, hogy ez lenne az, fiam – csóválta meg a fejét az igazgató. Mikor látta, hogy Harry szeme kíváncsian megcsillan folytatta. – Tudod, Harry, a legtöbb itt lakó szellem azért van még közöttünk, mert a lelkük nem találta meg a békét. A Véres Báró megölte a szerelmét, a Báró szerelme is itt van, szintén bűntudat miatt. A Griffendél-torony szelleme a megaláztatás elől menekült ide, és Hisztis Myrtle-t történetét sem kell bemutatnom, te magad is jól ismered. Az ő lelkük valószínűleg sosem fog nyugalmat találni, pedig ha megbékélnének önmagukkal, a környezetükkel, és néhányuk még bűnbocsánatért is esedezne, átléphetnének a túlvilágra. Minden bizonnyal, Harry, neked is egy jóval nagyobb dolgot kell megtenned, mint, hogy a tanáraidnak mondasz köszönömöt. Elgondolkoztál már azon, hogy ki az az egy ember, akivel nem békültél meg a halálod előtt?

− Tehát Ronnak igaza volt? – kiállott fel Harry. – Tényleg Malfoyjal kell kibékülnöm?

− Az ifjú Mr. Malfoyjal? – kérdezett vissza szórakozottan Dumbledore. – Nem, Harry, kétlem, hogy ő lenne az illető.

− Akkor ki… - Aztán hirtelen beugrott neki. Hiszen aznap már járt nála, és még beszélt is vele egy kicsit, sőt, még köszönetet is mondott az illetőnek. Immáron tudással telve emelte szemét az igazgatóra, aki kacsintott egyet.

− Igen, azt hiszem ő lesz az, Harry!

Szerzői megjegyzés:

1. Gyújts éjszakánkba fényt!: Ez egyfajta gregorián dalhoz hasonló, eredetileg férfiakra komponált kánon, de már női kórusok is éneklik. (Tapasztalat ;))
2. Két világ közt: Unique – Utazó című számának refrénjében található ez a mondat.
3. A lenyugvó nap és a vérontás összefüggését a Gyűrűk urában találhatjátok meg.