Harrynek nem kellett volna ennyire könnyen feladnia a Kviddics évszázadai visszaszerzését Piton professzortól – legalábbis Hermione szerint, a lány viszont azt nem közölte Harryvel, hogy akkor mégis mit kéne tennie. Mikor Harry újból elmondta kifogásait neki és Ronnak, miszerint éppen elég volt egyszer látnia Piton haragtól izzó szemeit és véres lábát a tanári szobában, és nem kívánt még egyszer ezzel szembesülni, Hermione lecsapta az asztalra a lúdtollát, és McGalagony professzort megszégyenítő szigorúsággal nézett barátjára.

− Harry, amíg le nem tudod az első meccset, addig úgy érzem, szükséged van arra a könyvre. Egyrészt rengeteg tanácsot ad repüléstechnikákról, amik még a hasznodra válhatnak, másrészt legalább eltereli a gondolataidat az olyan butaságról, mint hogy nem kapod el a cikeszt. És talán Malfoyék piszkálódásáról is elfelejtkezel egy kicsit.

− Hermione – szólt közbe halkan Ron -, te komolyan vissza akarod küldeni Harryt Pitonhoz?! Bent járt a háromfejű kutyánál! Piton gonosz!

Ezt a „Piton gonosz-témát” is már átbeszélték párszor, és Harry akárhányszor is győzködte barátait, hogy bármennyire is úgy tűnik, szerinte a professzor nem gonosz, Ront nem tudta meggyőzni. Hermione nem kételkedett Piton bűnösségében, hiszen mégiscsak egy tanárról van szó, így aztán mikor Ron felvetette ezt a problémát, negédesen elmosolyodott.

− Ha ennyire félted Harryt, akkor menj vele, Ronald.

− Hogy… hogy mi? Menjek le Pitonhoz? – Ron körülnézett a klubhelyiségben, hátha talál valami menekülő útvonalat, talán megpillantja valahol ikerbátyjait, de sehol senki érdemleges. Ekkor aztán ellentámadásba lendült – Biztos vagyok benne, hogy Harry tud vigyázni magára… Itt az iskolában Piton csak nem bántaná. Egyébként meg, ha annyira bízol benne, miért nem mész te Harryvel?

Hermione már készült egy frappáns válasszal, de Harry gyorsan megelőzte őt.

− Jól van, srácok, ne vitatkozzatok, lemegyek Pitonhoz, és elkérem tőle a könyvet. Ha meg nem adja… akkor csak megleszek nélküle valahogy – mondta, azzal felállt, és kikerülve néhány felsőbb évest, átmászott a portrélyukon.

Mintha még a Roxfort is azt szerette volna, hogy leérjen a bájitaltan professzorhoz, hiszen semmilyen akadály nem nehezítette meg az útját. A kijárási tilalom előtt egy órával jártak, és ilyenkor igazán sokan szoktak még járkálni a folyosókon, ennek ellenére most egyetlen emberrel sem találkozott, csak egy-két kóbor szellem ment vele szemben, esetleg át a falon; a lépcsők sem vitték tévútra, tehát minden adottnak tűnt ahhoz, hogy néhány perc alatt megtegye a távot a hetedik emelettől a pincéig. Pedig nagyon szerette volna elodázni a pillanatot, azonban rövid idő alatt belátta, hogy a könyv nélkül meg fog őrülni az első kviddicsmérkőzésig.

Már éppen a harmadik emeleten járt, mikor Dumbledore professzor hangja ütötte meg a fülét.

− …használaton kívüli osztályterembe szállítottuk, amíg nem kerül a végleges helyére, Perselus.

Piton! – dobbant nagyot Harry szíve. Akkor feleslegesen megy az irodájához, ha itt beszélget az igazgatóval. Gyorsan behúzódott egy beugró falszak takarásába, és onnan hallgatta tovább a beszélgetést.

− Gondolja, hogy bölcs dolog egy használaton kívüli osztályteremben elhelyezni? Néhány túlfűtött felsőbb éves betéved oda…

− Akkor nem a tükörrel fognak foglalkozni – Dumbledore hangja jókedvről árulkodott. – De ha már az illetékteleneket említi, kérem, tartsa rajta a szemét az emberünkön.

− Ön szerint tudná használni a tükröt?

− Oh, nem. Edevis tükre minden eddigi ötletem legpazarabbika, ezt túlzás nélkül állíthatom. No de, azt hiszem, ideje nekünk is visszavonulnunk, Perselus, sok tennivalónk lesz holnap is. Jó éjszakát, Perselus!

− Jó éjszakát, igazgató úr!

Harry meghallotta Dumbledore távolodó lépteit, aztán néhány másodperc múlva Piton is útnak indult, csak éppen Harry búvóhelye felé. Harry mindjobban behúzódott a nyílásba, hátha tanára elmegy mellette anélkül, hogy észrevenné, és szerencsére így is történt: Piton úgy ment el mellette, hogy nem látta meg. Harrynek fogalma sem volt róla, hova mehet a férfi, hiszen ellenkező irányba ment, mint amerre várta. Talán elmegy megnézni azt a tükröt? Lehet. Hogy mi vehette rá arra, amire vállalkozott, azt később sem tudta megmagyarázni – talán a kalandvágy, vagy a griffendéles kíváncsiság, mindenesetre tisztes távolságból követni kezdte Pitont.

Nem mentek sokáig, valahol a bűbájtanterem környékén lehettek, mikor is a férfi kinyitott egy ajtót, és félig behúzva maga után, belépett a helyiségbe. Harry bekukucskált, és rájött, hogy egy nem használt osztályteremnél vannak, és a legvégében ott állt egy hatalmas, arany keretes tükör, mely előtt a tanára is megállt.

− Meddig fog még odakint állni, Potter? – Piton hangja élesen csattant, és Harry önkéntelenül is ugrott egy kicsit. Hát végig tudta, hogy követi? Most már nem tehetett úgy, mintha nem lenne ott, így beoldalazott az ajtón, és ott helyben lecövekelt.

− Az apád is pont ugyanilyen kíváncsi volt; mindig mindenbe beleütötte az orrát. – A bájitaltan tanár hangjában kivételesen nem volt egy cseppnyi gúny se, csupán tényként közölte az információt. – És azt kell, hogy mondjam, anyád is hasonló tulajdonsággal bírt.

− Ismerte őket, uram? – bukott ki Harryből a kérdés. Nem sokat tudott a családjáról; Petunia néni nem akart róluk beszélni, ha meg mégis, akkor csak szidta őket, más pedig nem nagyon akadt, akitől kérdezhetett volna, csak Hagrid, de ő sem sokat mondott azon kívül, hogy jó és nagyszerű ember volt Lily és James Potter.

− Igen – felelte Piton, még mindig a tükör előtt állva. – Évfolyamtársak voltunk.

Harry annyira kérdezni akart még, de nem tudta, szabad-e, elvégre mégiscsak rajta kapták azon, hogy kémkedik.

− Miért követtél, Potter?

− Én… én csak…

− Nos? – Piton lobogó talárral megfordult, és mint egy dögre éhes keselyű, úgy közeledett Harry felé.

− Én csak vissza szerettem volna kérni a Kviddics évszázadait, azért indultam el, de útközben meghallottam, ahogy Dumbledore professzorral beszélget, és aztán maga elindult, én meg… követtem…

− Értem. Úgy látom, nem tud meglenni anélkül a könyv nélkül – nézett le horgas orra mentén Harryre Piton.

− Eltereli a figyelmemet, uram.

− Egy kviddicsről szóló könyv eltereli a figyelmét a kviddicsről? – vonta fel a szemöldökét Piton.

− Amikor olvasom, nem izgulok az első meccs miatt, tanár úr.

Piton még mindig szúrós szemmel figyelte Harryt.

− Megdöbbentő, hogy mennyire képes vagy figyelmen kívül hagyni a házirendet, és az alapvető illemszabályokat.

Valószínűleg Piton észrevehette, hogy Harry kissé megdöbbent a házirend szón, ugyanis így folytatta:

− Igen, Potter, tudok róla, hogy egyik éjjel kiszöktél a barátaiddal, hogy párbajozz Mr. Malfoyjal. Frics úr elmondta nekem az információt. Természetesen, nincs rá bizonyíték, hogy valóban kint jártatok, így pontlevonással sem sújthatlak, de hidd el, Potter, hogy akár bizonyíték híján is megesküdnék minderre akár a Mágiaügyi Minisztériumban is. Éppen ezért, nem fogod visszakapni a könyvet.

Harry döbbenetében egy pillanatig csak tátogni tudott, aztán robbant.

− De hát ez igazságtalan!

− Csakugyan?

− Malfoy átvert! – kiáltotta Harry. – Azt akarta, hogy kicsapjanak minket Ronnal!

− És te minden lehetőséget meg is adtál neki erre! – rivallt rá Piton. – Az ostoba, griffendéles vakmerőséged kész céltáblává tesz téged! Azt hiszed, mindenki szemtől szemben játszik, ahogy a becsületes házad tagjai, de ki kell, hogy ábrándítsalak, Potter, az élet nem ilyen! Pontosan olyan vagy, mint az apád – köpte a Piton –, ugrasz minden apró sértésre, de ezzel csak magadnak ártasz! Öt pont a Griffendéltől, amiért kihallgatott egy beszélgetést, és még öt pont, amiért követett engem, Mr. Potter!

Harry szorosan összeszorította a száját, nehogy valami otromba sértés csússzon ki rajta a nyilvánvaló igazságtalanság hallatán. Öt pontot levonni azért, amiért hallott egy folyosón zajló beszélgetést!? Ők voltak óvatlanok, nem Harry illetlen, és még csak a könyvet sem fogja visszakapni. Nagyszerű, tényleg megérte Hermione unszolása…

− Tíz perc múlva takarodó – folytatta Piton. – Jó éjt, Mr. Potter!

Harry szó nélkül hagyta magára Pitont, és duzzogva caplatott fel egészen a hetedik emeletig. Amint belépett a portrélyukon, Hermione azonnal kíváncsian felkapta a fejét. Harry odament az asztalukhoz, és ledobta magát a székre.

− Na? Visszaadta? – kérdezte mohón a lány.

− Nem, levont tíz pontot – morogta Harry.

Hermione szemei döbbenten elkerekedtek.

− Micsoda? De hát miért?

Így aztán Harry részletesen beszámolt Dumbledore és Piton beszélgetéséről, a tükörről és Piton pontlevonásos akciójáról is. Ron természetesen fel volt háborodva a pontveszteség miatt, és alaposan összeszidta a tanárt, és Harry biztos volt benne, hogy Hermione Pitonnak fog igazat adni, amiért levonta azt a tíz pontot, ehelyett azonban a lány a beszélgetés egy teljesen más pontjánál ragadt le.

− Vajon kit kell megfigyelnie Pitonnak? – kérdezte halkan.

− Lehet Malfoyt – vélekedett Ron.

− Ugyan már – hessegette el az ötletet Hermione. – Miért figyelnének egy elsős gyereket? Nem, inkább talán egy tanárt, vagy valakit, aki gyanús nekik, hogy el akarja lopni azt a valamit, amit a háromfejű kutya őriz.

− Tehát akkor mégis egy roxforti tanár a gyanúsított – vonta le a következtetést Ron.

Hermione úgy tűnt, kénytelen igazat adni Ronnak, mert nem szállt vele vitába, inkább másra terelte a szót.

− És mi van a tükörrel? Mit csinált vele Piton?

Harry megrázta a fejét.

− Semmit, csak állt előtte egy darabig.

− Pedig biztos tud valamit az a tükör – mondta Ron.

− Főleg, hogy Dumbledore professzor azt mondta, az a legpazarabb ötletei egyike…

− Meg kéne valahogy néznünk – morfondírozott fiú, és rágcsálni kezdte a pennája végét.

− Igen – értett egyet Hermione -, de nem most. Most be kell fejeznünk a leckét.

− Oh, Hermione, néha annyira kalandtipró tudsz lenni…

Ron felsóhajtott, aztán morcosan átsatírozta az egyik mondatot az átváltoztatástan esszéjében. Harrynek legalább annyira sok kedve volt most a házival foglalkozni, mint barátjának, de valahogy mégis rászánta magát, és előbányászta a táskájából a könyveit és a jegyzeteit.

*

Az év első kviddicsmeccse jól sikerült, hiszen nyertek, Harry elkapta a cikeszt, de sajnos a mérkőzés végére Hermione személyében elvesztette az egyetlen támogatóját, aki még hitt Piton ártatlanságában.

− Hermione – kezdte sokadjára Harry Hagrid kunyhója felé tartva -, Piton éppen eléggé megbüntetett a mínusz tíz ponttal és a könyv elvételével, kétlem, hogy még a seprűmről is le akart volna rázni.

− Piton mardekáros – Ron ezt olyan nyomatékkal közölte, mintha minden kérdésre ez lett volna a válasz. – A mardekárosok pedig gonoszak. Piton nyilván el akarja játszani előtted az „igazságos” tanárt, aztán pedig az első adandó alkalommal szépen kinyiffant téged.

− Megtehette volna akkor is, amikor ott voltunk a tükrös osztályban.
Hermione azonban tagadólag megrázta a fejét.

− Az túl feltűnő lett volna.

− Mert egy kviddicsmeccsen, ahol kint van az egész iskola nem az, ugye? – húzta el a száját Harry.

− Nem, mivel ott sokan vannak, bárki megteheti, aki ért a szemmel veréshez. A tükrös teremben viszont csak Piton volt ott, és erről nagyon valószínű, hogy Dumbledore professzor is tudott.

Harry ezzel már nem tudott vitába szállni, de bármennyire is úgy látszott, hogy Piton akarta megölni, valamiért mégis hitt benne, hogy nem a tanára a tettes.

Mindezek mellett Harryt rettentően foglalkoztatta, hogy vajon mit is tudhat az a titokzatos tükör, amit néhány nappal ezelőtt látott – gondolatai folyton folyvást visszatértek hozzá. Mintha csak hívná őt egy megmagyarázhatatlan erő, hogy menjen, és keresse meg, ha még egyáltalán ott van, ahol legutoljára. Többször is elhatározta, hogy felkutatja, de Hermione minduntalan megakadályozta benne, mert vagy tanulásra fogta őket, vagy Nicolas Flamel után nyomoztak a könyvtárban.

Mióta Hagrid elszólta magát, ezernyi könyvön rágták át magukat; Harry eleinte nagyon lelkes volt, hiszen Flamel egy újabb nyomnak bizonyult a kutyás-csapóajtós rejtélyben, ám ahogy egyre több zsákutcába futottak, úgy csillapodott lelkesedése is. A mélypontot valamikor akkor érte el, amikor Hermione bejelentette, hogy a karácsonyi szünetben is kutatniuk kell, amíg ő nem lesz az iskolában.

A karácsonyi szünet pedig nagyon hamar elérkezett, de Ronnal együtt nem a kutatásba temetkeztek bele, hanem a semmittevésbe. Élvezték, hogy övék az egész klubhelyiség, hogy egész nap sakkozhatnak, robbantós snapszlit játszhatnak, meg annyi csokoládét és cukorkát ehetnek, amennyi csak beléjük fér.

Karácsony reggelén kissé kótyagosan, álmosan kukucskált, de mikor meglátta, hogy egy csinos kis kupac ajándék várja az ágya lábánál, azonnal felélénkült. Dursleyéknél maximum vállfát kapott, meg pár lyukas zoknit, és a karácsonya annyiból állt, hogy főzött, mosott, takarított, aztán szenteste a gardróbban gubbasztott. Ron már javában bontogatta a saját, jóval nagyobb kupacban álló meglepetéseit, és vidoran rámosolyogott Harryre.

− Boldog karácsonyt, Harry!

− Neked is boldog karácsonyt, Ron! – viszonozta örömmel Harry, és azonnal nekiállt kibontania az ajándékait.

Miután kibontotta a Weasleyéktől, Rontól, Hermionétól és Hagridtól kapott ajándékait, maradt kettő, amiről nem tudta, ki küldhette. (Abban biztos volt, hogy egyik sem Dursleyéktől érkezett.) Ronra nézett, de ő is tanácstalanul vállat vont, így aztán Harry megragadta a kisebbiket, aminek könyv formája volt, és letépte róla a barna papírt. A csomagolás valóban egy könyvet rejtett, méghozzá nem is akármilyet: a Kviddics évszázadait. Harry kinyitotta a könyvecskét, és az első oldalon egy rövidke üzenet állt.

A könyvtári könyvet visszavittem Madam Cvikkernek, ez a saját példányod.
Boldog karácsonyt!
P. Piton professzor

− Hű – sóhajtott fel Ron a válla felett. – Piton ajándékot vett neked… A tanárok nem szoktak ajándékot venni a diákjuknak. Haver, lehet, hogy nem kéne megtartanod, meg megfognod se. Mi van, ha Piton valami rontást tett rá, vagy halálos méreggel itatta át a lapokat…?

− Szerintem inkább csak letelt a büntetőmunkám – vigyorgott Harry, és letéve az ágyra a könyvet, a következő csomagért nyúlt. Az ezüstös papírból egy ezüst köpeny csusszant ki. Harry egy darabig forgatta, de Ron végül rászólt.

− Próbáld fel! Nézzük meg, hogy áll rajtad!

Harry felállt, magára kanyarította a köpenyt, és ekkor mindkét fiúnak elállt a lélegzete: Harry nyaktól lefelé láthatatlanná vált.

− Ron… Te is látod? Vagyis, nem látod?

− Aha. Nem. – Ron bambán bámulta Harry levegő fejét, aztán felsóhajtott. – Fú, Harry, ez egy láthatatlanná tévő köpönyeg!

− Láthatatlan vagyok! – nevetett Harry. – Ez nagyon jó!

− Ki küldhette neked? Lehet, hogy ezt is Piton?

− Nem tudom.

Harry visszament a csomaghoz, és belenézett, hátha van benne egy levél, vagy üdvözlőkártya, és meg is pillantott egy kis pergamenpapírt.

− Nézd csak! – Kinyúlt a köpenyből és olvasni kezdte a szálkás betűkkel teleírt kis levelet.

− Mit ír? – kérdezte kíváncsian Ron.

Apád halála előtt rám bízta ezt a köpönyeget. Úgy vélem, eljött az ideje, hogy visszaadjam. Használd belátásod szerint.
Nagyon boldog karácsonyt kívánok.

− Nincs aláírás – csóválta meg a fejét Ron, Harryt azonban más foglalkoztatta.

Az apjáé volt a köpeny. Valóban az apjáé, és most már az övé. Harryt egészen furcsa, megmagyarázhatatlan érzés kerítette hatalmába, s ettől egész nap nem tudott szabadulni. Folyamatosan csak a köpeny és az apja járt a fejében. Vajon az apja is neki szánta volna? Talán apáról fiúra száll ez az örökség? Na és a levél utolsó előtti mondata: Használd belátásod szerint. Belátása szerint. Eszerint ezzel lehetősége nyílhat felkutatni a Roxfort összes titkát. Tudna éjszaka is kutatni akár Flamel után, még a könyvtár zárolt szekciójába is gond nélkül bemehetne, ahogyan arra Hermione is buzdította őket, mielőtt elutazott. Sőt, így akár még a tükröt is megkereshetné, és megtudhatná a titkát. Ezzel a köpennyel számtalan lehetőség nyílt meg előtte. Vajon az apja is felhasználta ilyen célokból?

Harry éjszaka, a baldachin takarásában ismételten a köpeny körül járatta gondolatait, és végül arra jutott, hogy egyszerűen képtelen ellenállni a csábításnak. Ki kell próbálnia. Ahogy halkan elhúzta az ágy függönyét, pillantása ráesett a halkan horkoló Ronra, de aztán megrázta a fejét. Ez az apja köpenye, most először egyedül kell kipróbálnia.

Kihúzta a párnája alól a köpenyt, magár terítette, leosont a lépcsőn, át a portrélyukon, és már kint is volt a folyosón. Késő este, teljesen egyedül. És most merre menjen? A könyvtárba? Vagy a tükröt keresse meg? Végül úgy döntött, Flamel után jobb, ha többen kutatnak egyszerre, és inkább engedett a tükör utáni vágyának.

Halkan, vigyázva minden lépésére, lesétált a lépcsőkön, egészen a bűbájtan teremig, s onnan továbbment a használaton kívüli osztályterem felé. Mint ahogy legutóbb, most sem volt zárva, így óvatosan résnyire nyitott az ajtót, és beoldalazott rajta, majd köpenyét letette az egyik fal mellé tolt asztalra, és tükörhöz sétált.

Pár másodpercig semmit sem látott benne, csak saját magát, de aztán lassan két alak bontakozott ki mögötte. Harry ijedten kapta hátra a fejét, és nézett szét a teremben, de rajta kívül senkit sem volt ott, így aztán visszafordult a tükörhöz, ahol a közvetlen közelében két ember állt. Egy vörös hajú nő, és egy kócos, fekete hajú, szemüveges férfi.

Harry észrevetette, hogy a nő szemszíne és vágása pontosan olyan, mint az övé, a férfi meg… Nos, ő gyakorlatilag Harry idősebb változata volt. Egy pillanatig csak tátogni tudott, mikor rájött a megoldásra, hogy kik is lehetnek azok az emberek a tükörben, de aztán szinte suttogva megszólalt.

− Anya? Apa?

A Lily és a James bólintottak, és mosolyogva szemlélték Harryt, de aztán hirtelen egy másik férfi úszott be közéjük. Piton.

− Szinte biztos voltam benne, hogy vissza fog jönni, Mr. Potter.

Harry a hirtelen hangra ijedten fordult meg, és szembe találta magát Piton sötét, felé magasodó alakjával. A griffendéles nyelt egy nagyot – most már egész biztos, hogy nem csak tíz pontot fog veszíteni; talán még az igazgató elé is citálják, amiért éjszaka kóborolt a kastélyban.

− Kényelmetlen volt az ágy? – kérdezte gúnyosan Piton.

− Nem, uram – felelte halkan Harry.

− Netán alvajáró, és itt ébredt fel?

− Nem, uram.

− Akkor talán úgy véli, karácsonyra az iskola felfüggeszti a házirend szabályait?

− Nem, uram.

− Tudod, Potter, az apád is pontosan ezt csinálta. Felvette magára a láthatatlanná tévő köpenyét, és kiosont a folyosókra vagy a parkba kóborolni a hasonszőrű barátaival. Biztos voltam benne, hogy amint megkapod a köpenyt, te is ezt fogod tenni.

Piton felmutatta Harry köpenyét, ami eddig az asztalon hevert, és a fiú kezébe nyomta.

− Meglepődtem viszont, hogy Mr. Weasley nincs itt magával…
Harry magához szorította a köpenyt, mintha csak az élete múlna rajta, és úgy válaszolt.

− Ő alszik. Most először egyedül akartam kipróbálni, uram.

Piton keresztbe tette a karját, és a tükörre nézett.

− És úgy gondolta, a tükröt kéne először megnéznie?

Harry tanácstalanul vállat vont.

− Érdekelt, mi olyan különleges benne…

− Rájött?

− Megmutatja a családomat. – Harry ajkán egy apró, de boldog mosoly futott végig.

Piton egy aprót horkantott.

− Ezt úgy mondja, mintha még soha sem látta volna őket – nyilván éppen elég fényképe van róluk.

A professzor igencsak meglepődött, mikor kijelentésére Harry mosolya lehervadt, és helyét a zavar vette át.

− Hát… nem, uram. Most látom őket először. Petunia néni nem szeretett anyáékról beszélni, és képet sem mutatott róluk soha. Amíg Hagrid nem mondta el, hogy a szüleimet megölték, addig azt hittem, hogy az apám részegen vezetett, és ezért autóbalesetet szenvedtek. Meg hogy munkanélküliek voltak.

Piton szemei dühösen megvillantak.

− Autóbalesetet…

− Igen, az autó az egy…

− Tudom mi az autó, Potter! – csattant fel haragosan a professzor. – Gondolom, már feltűnt, hogy nem különösebben szívleltem az apádat, de tudnod kell, hogy soha nem volt részeg. Sőt, munkanélküli sem; aurorként dolgozott, akárcsak az anyád.

− Mi az az auror, uram? – kérdezte mohón Harry, habár igyekezett nem túl tolakodó lenni, de ezt nehezen bírta megállni. Ma láthatta a szüleit, még ha csak egy tükörben is, és megtudta a foglalkozásukat, még ha nem is értette, hogy mit jelent – ez tényleg élete legjobb karácsonya.

− Az aurorok a varázstársadalom rendőrsége.

Harry visszafordult a tükör felé, és szomorú szemekkel nézte a szüleit. Bár csak ki tudnának lépni a tükörből, hogy újból együtt lehessenek, vagy ha ő be tudna menni hozzájuk! Rápillantott Pitonra – talán ő meg tudná oldani, hogy kijöhessenek a szülei, hiszen varázsló, vagy ha ő nem, akkor mondjuk Dumbledore professzor. Ő tényleg a kor legnagyobb mágusa, bizonyára csak egy csettintésébe kerülne. De minthogyha Piton tudta volna mire gondol, azonnal szilánkjaira törte Harry álmait.

− A halottakat semmilyen mágia nem kelti életre, Potter – mondta egyenesen a tanár. és nem zavarta, amiért Harry láthatóan rettentően elszomorodott a nemleges válasz hallatán. – Nem fognak kilépni a tükörből, hiszen nincsenek is benne. Ez a tükör a lelked legmélyebb vágyát mutatja meg. De ha minden nap idejössz, és egy olyan vágyat, álmot kergetsz, amit soha nem érhetsz utol, akkor csak elsorvadsz.

Harryből anélkül bukott ki a kérdés, hogy egyáltalán felfogta volna, épp mit is készül kérdezni.

− Ön mit lát benne, uram?

− Semmit – felelte rezzenéstelen arccal Piton.

− De hát csak vágyik valamire, vannak álmai…

− Hogyne – húzta el a száját a férfi. – Arra vágyom, hogy végre A Fiú, Aki Túlélte is ágyba kerüljön, és végre befejezzük ezt az értelmetlen beszélgetést. Ötven pont a Griffendéltől, amiért éjszaka a folyosón kóborol, és büntető munkára várom holnap négykor az irodámban.

− Ötven pont! – tátotta el a száját Harry. – De hát így elveszítjük az előnyünket, amit a kviddicsmeccsen szereztünk!
Piton dühösen villogó szemekkel hajolt le Harryhez.

− Mr. Potter – sziszegte. – Úgy nézek én ki, mint akit ez érdekel? Irány. A. Hálóterem. Most.

Harry kissé remegő kézzel vette magára apja köpenyét; a háztársai ki fogják nyírni, mikor rájönnek, hogy miatta lett oda az előnyük a házkupa elnyerésében. Amint láthatatlanná vált, kisietett a teremből, és meg sem állt a hálószobáig. Miután bebújt a takaró alá, és alaposan összeszidta mind magát, mind Pitont, azon tűnődött, mennyire furcsa, hogy tanára, ha belenéz a tükörbe, nem lát benne semmit – már persze, ha igazat mondott. Hogy lehet, hogy valakinek nincsenek álmai, meg vágyai?


De Harry nem tudhatta, hogy Perselus Piton azokban a percekben ökölbe szorított kezekkel állt a tükör előtt, s legnagyobb vágya az volt, hogy a bal alkarja hófehér legyen.