Perselus öreg volt, és fáradt. Annyira fáradt. Csak arra vágyott, hogy lehunyhassa a szemét, és aludhasson. Annyi minden történt az életében, annyi mindent élt meg, melyet egy vele egyidős ember még csak elképzelni sem tud, de ő megérte, átélte és túlélte.

Az ágyban fekve ránézett a kandallón álló képekre, és rögtön megtalálta a két számára legkedvesebbet. Az egyik akkor készült, amikor Harryt és barátait hivatalosan is felvették a Rendbe, a másik egy évvel később, a Csata után. A két kép elkészülte között számára a legfontosabb az volt, hogy Harry végül hozzá kötötte az életét, és ez neki mindennél többet jelentett.

Perselus lehunyta a szemét, átölelte a mellkasán fekvő Harryt, és míg hallgatta párja egyenletes lélegzetét, Harry Perselus szívdobbanását számolta – minden dobbanásnál egy-egy – hol kedves, hol kevésbé kedves – emlék furakodott elő elméjéből.



egy


− Potter, maga marad!

Harry épphogy összepakolta a holmiját bájitalóra után, mikor Piton rideg hangja megállásra késztette. Ránézett Ronra, de pillantását a tanár is elkapta.

− Merem remélni, hogy Mr. Weasley egyedül is el fog találni a Nagyteremig, végtére is egy hete idejárnak már.

− I-igen, uram – bólogatott szaporán Ron, aztán futólépésben távozott a teremből, egyedül hagyva barátját Piton professzorral.

Harry állt az asztalánál, várta, hogy a tanári asztalnál ülő Piton végre belefogjon a mondókájába, ismételten a porig alázza, sértegesse (csak tudná, hogy miért utálja őt ennyire ez a férfi?), de ez egyelőre nem történt meg, ehelyett a tanár csak nézte és nézte őt hidegen csillogó fekete szemeivel. Majd hirtelen megszólalt.

− Mit kapunk, ha ürömteába őrült aszfodéloszgyökeret keverünk?

Harry azt hitte, rosszul hall.

− Te-tessék?

− Hm… Lehet, hogy órán is ez volt a gond? Közelebb kellett volna mennem önhöz, Mr. Potter? Talán gond van a hallásával?

− Nem, uram…

− Akkor feleljen végre a kérdésemre! – parancsolta emelt hangon Piton.

Harry szíve egyre hevesen dobogott. Mégis mi ez? Miért kérdezik tőle megint ugyanazt, mint majd’ két órával ezelőtt? Semmit sem értett. Lehet, hogy ez egy teszt? Talán ha helyesen válaszol, visszakapja azt az igazságtalanul elvett két pontot? De mindegy is. Mi is volt a megoldás? Táskája szíját markolászva, hevesen kutatott az agyában a kínos és megalázó pillanatok között, mikor beugrott neki.

− Ha… Ha összekeverjük a két növényt, altatóitalt kapunk belőle.

Piton mindenféle reakció nélkülözve végigsimított az ajkán, aztán a következő kérdésre ugrott.

− Hol kell keresnie egy bezoárt?

− Öh… A kecske gyomrában – vágta rá Harry. Ez kellőképpen érdekes információ volt ahhoz, hogy élete végéig megjegyezze.

− Sisakvirág és farkasölőfű. Mi a kettő között a különbség?

− Semmi.

− Nocsak, nocsak – állt fel az asztaltól Piton, s karba tett kézzel közeledett Harry felé. – Talán mégiscsak tanult ma valamit az órámon, Potter, bár meg kell, hogy mondjam, nem óhajtok minden alkalommal csak és kizárólag magával foglalkozni. Amennyiben nem figyel, szívfájdalom nélkül fogom megbuktatni magát!

− De hát én csak jegyzeteltem! – tört ki Harryből a keserű kiáltás attól való félelmében, hogy Piton meg fogja buktatni. Márpedig azt pontosan tudta, hogy Piton nem viccel; amennyit látott belőle, aszerint igen távol állnak tőle a humoros dolgok.

− Hogy mit csinált? – vont össze a szemöldökét a tanár.

− Jegyzeteltem.

Piton mereven figyelte egy pillanatig Harryt, talán keresve rajta a gúny vagy a hazugság jeleit, de aztán ráreccsent tanítványára.

− Add ide a füzeted!

Harry gyorsan előkotorta a füzetét a táskájából, és Piton kinyújtott kezébe tette. A tanár kinyitotta, és azonnal rá is bukkant a kívánt feljegyzésre.

Dicsőséget forralni
Hírnevet a palackba zárni
Dugó alá rejteni a halált

Alatta pedig ott díszelegtek a kérdéseire adott válaszok. Piton elhúzta a száját, és szinte visszalökte Harrynek a füzetet.

− Ettől még nem fogja visszakapni azt az egy pontot, Potter – szólt nyersen Piton. – Nem mondtam, hogy jegyzeteljen. Meg kell tanulnia, Potter, hogy az én órámon csak akkor tesz bármit is, ha én azt mondtam, hogy tegye. Ha azt mondom, olvasson, akkor olvas, ha azt mondom, főzzön bájitalt, akkor bájitalt főz, ha pedig azt mondom, jegyzeteljen, akkor jegyzetel. Minden professzornál ez az elvárás, az én órámra pedig hatványozottan igaz, mivel nálam, ha valamit nem úgy, és akkor tesz, akár fel is robbanthatja az egész iskolát, megölve ezzel saját magát és a társait is. Ezzel is híressé válhat, de ha választhat e között, vagy „A fiú, aki túlélte” között, melyiket választaná?

Piton hangja suttogássá halkult, de ettől a suttogástól megfagyott Harry ereiben a vér. Nem válaszolt, remélte, hogy ez csupán költői kérdés volt, mivel azonnal rávágta volna, hogy szíve szerint egyiket se. Előbbiért soha nem szállna harcba, utóbbit nem ő kérte. Csendben, lehorgasztott fejjel állt, nem mert Piton szemébe nézni.

Úgy tűnt azonban, hogy Piton nem várt választ, mert megfordult, és visszasétált a katedrához.

− Elmehet, Mr. Potter!

Harry, meghallva az elbocsátás szavait, szinte kimenekült a teremből. Felcaplatott a lépcsőn, és kikerülve a diákokat, egyenesen a Griffendél asztalához sietett, ahol Ron már javában tömte magába a rántott csirkét.

− Na? – kérdezte a fiú teli szájjal. – Mit mondott a vén denevér?

Harry levágódott Ron mellé, a táskáját a szomszédos székre dobta, és maga elé húzva a tökleves kancsót, egy nagy pohárral töltött belőle.

− Hát – kezdte Harry – újból feltette azt a három kérdést, amit az óra legelején.

Ron elkerekedett szemekkel nézett Harryre.

− De minek?

− Hogy megtudja, figyeltem-e rá.

− És?

− Tudtam a válaszokat. – Ivott egy kortyot a tökléből, aztán folytatta. – Utána gúnyosan elmondta, hogy nem ér rá minden órán ilyen szinten külön foglalkozni velem, és hogyha nem figyelek rá, és nem teszem azt, amit mond, akkor fel is robbanthatom az egész iskolát. És hogy inkább arra a hírnévre vágyom-e, vagy arra, amim most van?

Ron erre hangosan felhorkant.

− Azzal, hogy leírod, amit mond, még nem fogsz senkit felrobbantani…

− Lehet – bólintott Harry. – Mindenesetre nem akarom, hogy még több pontot vonjon le miattam, inkább meghúzom magam az óráin.

− Bocs, haver, de szerintem tök mindegy, hogy mit csinálsz, úgyis pikkel rád, meg a griffendélesekre, biztos fog még pontokat levonni.

− Kösz, Ron – mondta lehangolva Harry, aztán megitta a maradék italát. – Van kedved eljönni velem Hagridhoz? – jutott eszébe a levél, amit még bájitaltan előtt kapott az óriástól. Az egyetlen jó dolog, ami aznap történt vele.

− Persze – vágta rá vidáman Ron, és folytatta a megkezdett ebédjét.

Harry felnézett a tökleves poharából, és meglátta, amint Piton lobogó talárban a tanár asztal felé tart. A professzor leült, elvett a közeli tálból egy rántott csirkét (Vajon mit szólna Ron, ha tudná, hogy Piton ugyanazt eszi, mint ő?), meg héjában sült krumplit, és enni kezdett.

Harry nagyot sóhajtott. Nem egészen értette, hogy mi történt pár perccel ezelőtt, és azt sem tudta, hogy ami történt, hova vezet, de reménykedett benne, hogy valami jó fog belőle származni.

---
Ez csak egy bevezető fejezet volt, a következő részek már sokkal hosszabbak lesznek. :)