Főoldal » Fájlok » Snarry

Hetvenkettő - három
2013-06-15, 15:08
három

A Nicolas Flamel utáni kutatás, és annak eredményessége, gyakorlatilag a nullához konvergált. Ron ott tartott, hogy lassan könyvallergiát kapott, Harry pedig a kutatás elején ugyan még tüsszögött egy-egy poros könyv miatt, mostanra viszont már teljesen hozzászokott a szálló koszhoz. Hermione sikerességében sem bíztak, hiszen – habár a lány azt mondta, megkérdezi Flamelről a családját – a szülei muglik, így egészen biztos, hogy semmit sem fognak tudni. Harrynek csupán egyetlen reménye maradt: az, hogy talán újból összefut még azzal a forrással, amelyben olvasott Nicolas Flamelről.

Az ötven pontos levonás utáni másnapon azonban kisebb gondja is nagyobb volt, minthogy a rejtélyes férfi kilétén keseregjen; azon a napon volt ugyanis Pitonnal a büntetőmunkája, amitől egy leheletnyit tartott. Nem mondhatná, hogy békében váltak el a tanárával… De hát mikor váltak ők el békében? A férfi természetét rendkívül könnyű volt kiismerni: dühös-nyugodt-dühös. Mindig így követik egymást az érzelmei, mikor ők ketten beszélgetnek. Vajon el fog valaha jönni az a nap, amikor csak egy „dühös” lesz a repertoárban? Sőt, egy se! Harry ez utóbbiban erősen kételkedett…

Mindenesetre a négy óra gyorsan közeledett, így Harry elköszönt Rontól (aki még egy suta „Sok szerencsét!” kiáltott utána), aztán maga mögött hagyta a Griffendél klubhelyiségét, és lesétált Piton irodájához. Bekopogott, aztán várt.

− Befelé! – hallotta meg Harry a szívélyes invitálást, és lenyomva a kilincset, belépett az irodába.

− Jó estét, tanár úr! – köszönt illedelmesen Harry.

Piton az íróasztalánál ült, előtte egy hosszú pergamentekercs. Harry először meglepődött, hogy miért ír valaki Piton professzornak piros tintával levelet, és miért van belefirkálva feketével, de aztán egy, a tanártól érkező dühös morgás után rájött, hogy az nem egy piros tintával írt levél, hanem egy feketével írt dolgozat, amit Piton éppen javított. Szerencsétlen diák, bárki legyen is az… - gondolta Harry.

Piton ekkor felnézett Harryre, aztán összehúzta a szemöldökét.

− Potter, talán nem látja azt a tornyosodó üsthalmot jobbra? Mit gondol, Dumbledore professzor fogja megtisztítani őket? Lásson munkához! Amíg nem végzett, nem fogja elhagyni az irodámat, bármennyi is legyen az idő.

Harry csak bólintott egyet, aztán feltűrte a talárja- és ingujját, majd odament a mosdóhoz, benedvesített egy rongyot, öntött rá egy adag súrolószert, és nekilátott tisztára varázsolni az üstöket. Mindketten csendben dolgoztak. Piton időközben végzett a dolgozatok javításával, és több tucat pergamenlapot, meg könyvet vett elő, és nekiállt – Harry szerint – valami igen nagy munkának.

Fél hét környékén Harrynek hatalmasat kordult a hasa, amit eleinte mindketten figyelmen kívül hagytak. Amikor aztán még egyszer, majd még egyszer korgást lehetett hallani Harry gyomra felől, Piton felsóhajtott.

− Menjen a Nagyterembe, és vacsorázzon meg, Potter, de utána ne merje megtenni, hogy nem jön vissza befejezni a munkát!

− Visszajövök, uram, ígérem – bólogatott nagy bőszen Harry, és gyorsan elrohant vacsorázni. Egyenesen Ronhoz sietett, aki nagy falatokban tömte magába a kolbászt.

− Má’ ah ’ittem, Pihon el hem e’ged vasorázni – makogta tele szájjal Ron.

− Hát majdnem így volt. – Harry leült, és szedett magának egy nagy tál ragut. – Háromszor is korgott a gyomrom, mire elengedett.

Ron végre lenyelte a nagy falatot.

− És mikor kell menned hozzá holnap?

− Holnap? Semmikor. Most kell visszamennem, ha megvacsoráztam.

− Ne izélj már! – háborgott Ron. – Ezt nem teheti! Meg te se! Ne menj! Vagy szólj McGalagonynak!

Harry megrázta a fejét.

− Ha ma kipucolom az összes üstöt, akkor holnap legalább nem kell újból mennem.

Ron hangosan felhorkant.

− Haver, nem akarlak elkeseríteni, de képtelenség, hogy sikerüljön végezned még ma…

Harry megállt a ragu kanalazása közben.

− De… Piton azt mondta, hogy addig nem enged el, amíg nem leszek készen. Szerinted akár hajnalig is ott tartana?

Ron elhúzta a száját.

− Hát… szerintem még akár reggelig is… Pitontól még ez is kitelne. Meg Fred és George szerint vámpír, ők meg éjszakai lények, neki nem okozna gondot fennmaradnia.

Harry szíve ijedten megdobbant. Reggelig? Vámpír? Azonban bármennyire is megijedt, nem tehetett mást, mennie kellett, ha nem akart még nagyobb bajba kerülni. Indulás előtt még gyorsan bekapta a reggel óta magával hurcolt csokibékát, a kártyát gyorsan a zsebébe süllyesztette, és már futott is vissza a pincébe.

Mikor bekopogott Pitonhoz, az ajtó magától kitárult, és a tanár helyeslően bólintott egyet, nyugtázva, hogy a griffendéles visszatért letölteni a büntetését. Harry szó nélkül vonult az üstökhöz, és azonnal nekilátott levakarni róluk a koszt, de képtelen volt megállni, hogy néha-néha rá ne nézzen Pitonra, és ne keressen rajta vámpíros vonásokat. A professzor bőre sárgásfakó volt, kicsit talán olyan pergamenszínű, de világosabb. Mindenesetre sötétebb bőre volt, mint egy fehér falnak, hiszen azokból a pár mesékből és filmekből, amit láthatott, és amikben szerepelt vámpír, onnan úgy tudta, hogy hófehér bőrük van. Piton bőre viszont távol állt a hófehértől, és a szeme sem volt vörös. Már csak azt kéne megtudni, vajon van-e szemfoga. Harry sosem látta Piton fogát, vagy legalábbis sosem a fogaira figyelt, sokkalta inkább nézte a szemeit, amik olyan feketék voltak, mint a legsötétebb éjszaka.

Harry arra gondolt, hogy ha egyetlen vámpírjellemző sem lesz igaz rá, akkor megnyugodhat, hogy Piton nem fogja egyetlen büntetőmunka, vagy éjszakai kóborlás során sem lecsapolni a vérét, de hirtelen eszébe jutott egy nagyon fontos tényező: a varázsvilágban élnek. Piton simán meg tudja változtatni a külsejét, ha úgy kívánja. Szóval lehet, hogy most sárgásfakó a bőre, fekete a szeme és normál fogsora van, de ha lehull a varázs…

− Minden porcikámat alaposan kielemezte, Mr. Potter? – törte meg Harry gondolatsorát egy kíváncsi-gunyoros hang.

Harry észre sem vette, hogy már percek óta Pitont bámulja, így a zavartól elpirultan próbálta meg rendezni a helyzetet.

− Öh… Nem, uram. Mármint igen. Úgy értem… Bocsánat, tanár úr!

Piton pléh arccal felvonta az egyik szemöldökét, de nem fűzött hozzá semmit sem Harry makogásához.

Harrynek azonban eszébe jutott, hogy a férfi nem is olyan régen még bicegve járt a háromfejű kutya jóvoltából – talán érdemes lenne egy kicsit puhatolóznia erről az egész ügyről.

− Khm… tanár úr… öhm… már nem fáj a lába?

A lúdtollpenna sercegése megállt, és Piton nagyon lassan felemelte a fejét.

− Parancsol, Mr. Potter? – kérdezett vissza veszélyesen halkan.

− A-a lába. Emlékszem, hogy Halloween környékén megsérült, és hogy bicegett. Már jól van?

Piton orrcimpái kissé megremegtek.

− Köszönöm, kérdését, a lábam immáron teljesen jól van.

− És… hogy sérült meg?

Piton sárgás fogsora kivillant az enyhe vicsorba torzult ajkai közül.

− Azt hiszem, Potter, van éppen elég munkád – jobban tennéd, ha azzal foglalkoznál.

Harry lesütötte szemeit, és ezentúl inkább a súrolással foglalkozott. Nem is tudta, mi ütött belé? Mit várt? Hogy Piton majd szépen elmeséli neki, hogy besétált a háromfejű kutyához, aztán le akart menni a csapóajtón, de a kutya beleharapott a lábába? Reménytelen vállalkozás volt ez, Harry – ostorozta magát.

Harry végül a nagy súrolásba belemelegedve a földre dobta a talárját, és egész este csak takarított. Nem volt annyira szokatlan számára, otthon többször is dolgozott már késő estig, de nagyon reménykedett benne, hogy Piton nem fogja ott tartani reggelig.

Kilenc óra előtt öt perccel a professzor végül megszólalt.

− Elég lesz, Potter, elmehetsz.

Harry meglepve állt fel a földről.

− De még nincs készen a fele…

Piton – még mindig az egyik pergamen fölé görnyedve – a hajfüggönye mögül Harryre emelte a tekintetét.

− Köszönöm, Potter, én is látom.

− Akkor, jöjjek vissza holnap? – kérdezte bizonytalanul Harry.

− Talán szeretnél? – Piton elszakadt a pergamentől, és teljes figyelmét tanítványának szentelte.

− Öhm… hát… nem… - vallotta be zavartan Harry.

− Akkor azt hiszem, ideje lenne búcsút vennünk mára egymástól – jelentette ki kissé hűvösen Piton.

Harry a korai szabadulás örömére sietve felkapta a földről a talárját, és már majdnem elért az ajtóhoz, mikor Piton utána szólt.

− Ne hagyja itt a szemetét, Mr. Potter!

Harry értetlenül fordult vissza, és meglátta, hogy a talárjából kiesett a csokibéka kártyája. Visszament, felvette a földről, és rápillantva meglátta, hogy Dumbledore professzor mosolyogva biccent neki egyet a képről.

− Áh, Dumbledore professzor – motyogta nagyon halkan Harry.

− Tessék? – kérdezett vissza hangosan Piton. Nem szerette, ha a környezetében valaki sutyorog vagy motyog.

− Csak megint Dumbledore professzor van a kártyán. Ő volt a legelsőn is, amit még a vonaton…

Harrynek a döbbenettől a lélegzete is elállt. Dumbledore volt azon a kártyán, amit a vonaton szerzett meg, amin legelőször megtapasztalta, hogy a képek mozognak a varázsvilágban, és amin először olvasta Nicolas Flamel nevét. Harry elkerekedett szemekkel fordította meg a kártyát, és tátott szájjal olvasta végig a hátoldalon lévő rövidke szöveget. Diadalittas mosolyra húzódott a szája, mikor megtalálta a keresett szövegrészt.

„Dumbledore fedezte fel a sárkányvér tizenkét felhasználási módját, és jelentősek tudóstársával, Nicolas Flamellel végzett alkímiai kutatásai is.”

Harry még mindig vigyorogva pillantott fel Pitonra, aki gyanakvóan figyelte Harry minden mozdulatát.

− Nos, Potter, valami újat tudott meg Dumbledore professzorról? – kérdezte vontatott hangon a tanár.

− Így is mondhatjuk, uram… - nevetett fel Harry. – Jó éjt, professzor!

Piton sötéten nézett az irodájából tornádóként kiszáguldó gyerek után.

Harry szinte nem is szaladt, hanem repült a folyosókon keresztül, hogy minél hamarabb a körletébe érjen.

− Disznóorr! – mondta ki a jelszót Harry, és amint a festmény utat engedett a klubhelyiségbe, Harry azonnal megpillantotta a szünetről visszaérkező Hermionét, aki Ron és Percy sakkjátszmáját figyelte kritikus szemmel a kandalló előtt ülve.

− Harry! – kiáltott fel örömmel Hermione.

− Haver! – nézet fel Ron a sakkozásból. – Hát mégis elengedett?

− Elelel, de ez most nem lényeg – hadarta Harry. – Srácok, megtaláltam!

Ront azonban abban pillanatban sokkal jobban foglalkoztatta a Percyvel való játszmája, minthogy Harry mit talált, Hermione szeme viszont rögtön felcsillant, kérdeznie sem kellett, mit talált meg barátja.

− Komolyan? – szökkent talpra.

− Igen, nézd! – mutatta meg neki Harry a kártyát.

Hermione elolvasta a szöveget, aztán izgatottan felrohant a hálószobájába.

− Futó az E5-re – szólt közben Ron a bábujának, és az remegve ugyan, de teljesítette a parancsot. Harry nézte, ahogy a futót darabokra töri a fekete játékos bábuja, aztán nem bírta tovább türtőztetni magát, Ron orra alá is odanyomta a kártyát, és rámutatott megfelelő sorra. Ron szemei elkerekedtek, ahogy felfogta Harry izgatottságát.

− Harry! Megtaláltad! – kiáltotta, és felugrott a tábla mellől. – Bocs, Percy, majd később befejezzük – mondta, és már készült volna arrébb menni, mikor Hermione újra megjelent mellettük egy vaskos könyvvel a kezében.

− Eszembe sem jutott, hogy ebben keressem! – súgta izgatottan, és letette az egyik, mindenkitől távol eső asztalra. – Csak néhány hete vettem ki a könyvtárból, hogy legyen nálam valami könnyű olvasmány is.

− Könnyű…? – morogta Ron.

Hermione csendre intette, és lapozgatni kezdett a könyvben. Végül megtalálta, amit keresett.

− Tudtam! Tudtam! Nicolas Flamel – suttogta drámai hangon – az egyetlen ember, aki el tudta készíteni a bölcsek kövét!

A várt hatás elmaradt.

− A micsodát? – kérdezte a két fiú kórusban.

− Jaj, istenem, milyen műveletlenek vagytok! Tessék, olvassátok el!

Azzal odatolta a két fiú elé a hatalmas könyvet.

Az alkímia ősi tudománya egy különleges képességekkel bíró anyagot, a legendás „bölcsek kövé”-t kutatja. A kő mindenfajta fémet vegytiszta arannyá változtat, és általa elnyerhető az életelixír nevű folyadék is, amely halhatatlanságot biztosít fogyasztójának.
A jelenleg fellelhető egyetlen kő a hatszázhatvanöt éves Nicolas Flamel úr, a kiváló alkimista és operakedvelő, és felesége, a hatszázötvennyolc esztendős Perenelle birtokában van.

− Ezt őrzi a kutya? – nézett fel Ron a könyvből. – Ezt akarja ellopni Piton?

Hermione örömittasan bólintott.

Harry és Ron még másnap is azt tárgyalták, vajon mire lehetne használni a követ, és hogy vajon mennyit érhet. Ron sötét varázslatok kivédése óráról kifelé jövet kijelentette, ő a kő árából legszívesebben venne magának egy kviddicscsapatot, amiről aztán Harrynek eszébe jutott, hogy nincs ideje mélyebben belemenni a témába, mivel hamarosan kezdődik a kviddicsedzése. Elköszönt Rontól, felszaladt a szobájukba átöltözni, magához vette a seprűjét, és már rohant is lefelé a pályához ahol is egészen meglepő dologgal szembesült.

Az edzést általában – mióta Harry elsősként bekerült a csapatba – Madam Hooch felügyeli, most azonban más tanár is tiszteletét tette. Piton professzor talárjába burkolózva ült kollégája mellett a kispadon, és olyan szigorú, mogorva és dühös arcot vágott, hogy Harry azon csodálkozott, a professzor hogy hogy nem átkozott meg még senki.

Harry bement az öltözőben, ahol a csapat többi tagja Freden és George-on kívül már mind ott voltak. Halkan köszönt a társainak, és azok ugyanolyan halkan viszonozták is – úgy tűnt, Piton ott léte nagyon nyomasztotta őket. A hangulat legalább olyan nyomasztó volt, mintha egy temetésen lennének. Harry sem egészen értette, hogy mit kereshet ott a tanáruk, bár sejtette, hogy a múltkori meccsen lezajlott eseményekhez van köze, de ha elővette kviddista énjét, akkor azonnal ott motoszkált az eszében, hogy egy griffendéles edzésen egy mardekáros jelenléte felettébb gyanús. Azonban be kellett látnia, hogy a kint ülő Pitont valószínűleg abban a pillanatban bármi más jobban érdekelné, mint a kviddics, és nem az lesz az első dolga, hogy Marcus Flinthez rohanjon az információkkal. (Legalábbis nagyon remélte, hogy nem így fog történni…)

Közben Fred és George is befutott, természetesen azonnal Piton ottléte felől kezdtek érdeklődni.

− Ő fogja vezetni a meccset – jelentette ki Oliver Wood -, és ez ellen nem tudok tenni.

− De hát ez lehetetlen! – kiáltott fel George. – Mindenki tudja, hogy utál minket, szabotálni fogja a mérkőzést! Most meg minden hadititkot át fog adni a csapatának!

− Ezen sem tudok segíteni! Viszont, Harry… - nézett a fogójára -, rajtad múlik, hogy minél előbb befejezzük a játékot. Amilyen gyorsan csak tudod, kapd el a cikeszt, különben Piton túl nagy előnyhöz fogja juttatni a Hugrabugot.

Harry a lehető legkomolyabban bólintott.

Piton nem sok vizet zavart az edzésen: amíg ők gyakoroltak, a Mardekár házvezetője maga elé meredve nézett a semmibe. Néha válaszolt a Madam egy-egy megjegyzésére, de alapvetően nem foglalkozott semmivel. Harry aztán belemelegedett a gyakorlásba, és már csak arra eszmélt fel, hogy Piton tizenöt perccel az edzés előtt elhagyja a helyszínt.

− Hova mehet? – suttogta Harry.

Amint Oliver elengedte őket, Harry visszaindult a kastélyba, hogy minél előbb beszámoljon erről a barátainak, mikor meglátott egy – az iskolából kijövő – fekete köpenyes, csuklyába burkolózó alakot, amint elsiet a Tiltott Rengeteg felé. A férfi egész alakja annyira pitonos volt, hogy Harry szinte biztos volt benne, hogy ő látja. De vajon miért megy a Rengetegbe, és főleg miért nem akarja, hogy felismerjék? Harry szinte gondolkodás nélkül ült fel a seprőjére, és egyenesen az erdő felé repült. Egy kicsit körözött a lombok felett, aztán meglátott két alakot az egyik aprócska tisztáson állni. Az egyik Piton volt, a másik Mógus professzor. Lejjebb ereszkedett, megállapodott az egyik fa vastag ágán, és Nimbusz Kétezresét magához szorítva fülelni kezdett.

− … ne-nem tudom, mi-miért éppen itt akartál ta-találkozni velem, Perselus…

− Úgy gondoltam, jobb, ha ez köztünk marad – felelte hűvösen Piton. – A diákok előtt nem beszélhetünk a bölcsek kövéről.

Mógus elhalóan motyogott valamit, de Harry hiába hegyezte a fülét, nem hallotta. Piton azonban a szavába vágott.

− Rájöttél már, hogyan lehet kijátszani Hagrid bestiáját?

− De-de hát, Perselus, én…

− Ne akarj magadra haragítani, Mógus! – csattant fel Piton, és fenyegetően közelebb lépett a professzorhoz.

− Ne-ne-nem tudom, hogy mi-mire…

− Dehogynem, nagyon jó tudod, hogy mire célzok. Vesd be a kis hókuszpókodat. Én tudok várni.

− De-de-de én nem…

− Hát jó – vágott a szavába Piton. – Hamarosan újra elbeszélgetünk. Addig fontold meg, kihez akarsz hűséges lenni.
Mógus, meghallva az elbocsátást, szinte elmenekült a kis tisztásról – minél messzebb kerül Pitontól, annál jobb.

Harry dermedten kapaszkodott a faágba, de ekkor felhuhogott egy bagoly, és a váratlan hangtól annyira megijedt, hogy elvesztette az egyensúlyát, és nemes egyszerűséggel Piton lába elé huppant.
A tanár mereven bámulta őt pár másodpercig, aztán borzalmas vicsorba torzult az arca.

− Potter…

Megragadta Harry grabancát, talpra állította, de a kezét még mindig nem vette le róla. Harry bármennyire is félt abban a pillanatban, összeszedte minden griffendéles bátorságát, és megszólalt.

− Nem fogom hagyni, hogy ellopja a követ!

Piton szája keserű fintorba torzult, és közelebb hajolt Harryhez.

− És hogy akarod megakadályozni? Szólsz az igazgató úrnak? Egy tizenegy éves gyerek szavára vajmi keveset fog adni…

− Akkor én megyek le érte – felelte Harry magabiztosan.

A professzor hitetlenkedve megcsóválta a fejét, aztán végre elengedte Harryt.

− Ne csinálj ostobaságot, Potter – figyelmeztette halkan. – Nem éri meg még nagyobb baja sodorni magad, és akár a barátaidat is; ez egy veszélyes játék. Maradj ki ebből!

Azzal hátat fordított Harrynek, és sietősen távozott a helyszínről, maga mögött hagyva a még mindig dermedten álló elsőévest.

*


− Piton megfenyegetett minket! – suttogta dühösen Harry.

Amint visszaért a Griffendél toronyba, azonnal magával ráncigálta barátait egy közeli, üres osztályterembe. Túlságosan kockázatos lett volna a klubhelyiségben elmondania mindezt, félő volt, hogy valaki kihallgatja őket, viszont, még amikor maguk voltak, akkor is csak halkan mert kitálalni a barátainak.

− Szabályosan megfenyegetett!

− Ezt el kell mondanunk Dumbledore professzornak – rebegte az ujjait tördelve Hermione. – Ez nem maradhat következmények nélkül. Az igazgató biztosan tud tenni valamit.

Harry megcsóválta a fejét.

− Igaza volt Pitonnak. Egész biztos, hogy nem hinne nekem.

− Akkor mégis mit akarsz csinálni, ha nem szólsz az öregnek? – kérdezte csendesen Ron.

− Azt, amit mondtam Pitonnak is: megszerzem a követ.

− A múltkor az a fenevad majdnem megölt minket! Ne felejtsd el, hogy három feje is van! Hogyan akarod kicselezni?

− Nem tudom, Ron! – csattant fel Harry. – De nem hagyhatom, hogy megkaparintsa a követ. Ki tudja, milyen gonosz célokra használná!? Valahogy… valahogy megoldom…

Megoldjuk – hangsúlyozta Hermione. – Ugye nem képzelted, hogy Ron meg én hagyjuk, hogy egyedül nézz szembe a kutyával, a csapóajtón túli dolgokkal és Pitonnal? Mi is veled fogunk menni.

− De ez nagyon veszélyes! Ha Piton megtudja…

− Piton már így is tudja – nézett rá nyomatékosan Hermione. – A barátunk vagy, és nem hagyunk magadra.

− Kénytelen vagyok egyetérteni Hermionéval – vont vállat Ron, mire Harry hálásan elmosolyodott.

*


Eközben az igazgatói irodában Piton féktelen tombolásba kezdett, ami az igazgatót a legkevésbé sem zavarta. A Transzformációs Szemle aznapi számát olvasta teljes lelki nyugalomban, miközben a bájitaltan professzora le-föl járkált az íróasztala előtt, és válogatott szidalmak egész sorozatát ordibálta a Harryre és a Potterek egész generációjára.

Dumbledore lapozott egyet az újságban, mire Piton hirtelen megtorpant.

− Figyel rám egyáltalán, Albus!? – morogta.

− Oh, természetesen, Perselus – felelte csendesen az igazgató.

− Akkor mit mondtam?

− Ha nem gond, akkor nem ismételném el, kedves fiam – nézett rá félhold alakú szemüvege fölött Albus. – Kér egy kis teát?

Perselus hatalmasat sóhajtva ült le végül a bársonyszékbe.

− Inkább valami erősebbet kérnék most, igazgató úr…

− Ó, az nem hiszem, hogy most bölcs dolog lenne. Higgye el, egy jó erős tea meg fogja nyugtatni.

Dumbledore intett egyet a pálcájával, és az asztalon azonnal megjelent egy tálca, rajta egy teás kancsóval, két csészével és tejjel teli kiöntővel. Albus töltött maguknak mindenből, és az egyik csészét kollégája felé nyújtotta. Perselus elvette az italát, és belekortyolt. Egy időre jótékony csend telepedett rájuk, aztán Dumbledore így szólt:

− A magam részéről örülök, hogy az ifjú Mr. Potter ennyire lelkesen vetette bele magát a nyomozásba. Már tudnak Nicolasról és a kőről; nem sok hiányzik, hogy megoldják a rejtélyt.

− Örül? – kérdezte vészesen halkan Perselus. – Albus, miért hozta ide a követ? Hogy elrejtse a Sötét Nagyúr elől, vagy hogy legyen mivel okítania Pottert?

− Természetesen az előbbi, Perselus, ez nem is kérdés. Viszont nem mehetünk el amellett szó nélkül, hogy Voldemort meg akarja ölni Harryt, a fiúnak pedig fel kell készülnie a majdani összecsapásra Tommal, ezt pedig másképp nem érhetjük el, csak úgy, ha próbálgatja a szárnyait.

− Ezért adta neki azt az átkozott láthatatlanná tévő köpenyt is – morogta sötéten Perselus.

Albus bólintott.

− Dumbledore, Potter egy tizenegy éves gyerek, akinek nem Sötét Nagyurakkal kéne harcolnia, nem katakombákon kéne átgázolnia egy kőért, hanem élnie és tanulnia kéne. Megesküdtem, hogy megvédem a kölyköt, de maga folyton megnehezíti nekem a helyzetet.

− Perselus – kezdte halkan Albus -, Harry másfél évesen már harcolt egyszer Tommal, akkor győztesen jött ki belőle – Piton a „győztes” szót hallva felhorkant -, de Harry most már egyre idősebb, és meg kell tanulnia megvédenie magát.

− Hát akkor tanuljon! – kelt ki magából Piton.

− De az éles helyzetekre nem készítheti fel egy tanóra – rázta meg a fejét Dumbledore.

Perselus tehetetlenül beletúrt a hajába.

− Akkor hagyja, hogy lemenjen a kőért?

− Hagyom, hogy szembenézzen azzal, ami rá vár, de nem lesz egyedül. Már most sincs egyedül – mosolygott rá Perselusra jóindulatúan Dumbledore.
Kategória: Snarry | Hozzáadta:: Scale | Címkék (kulcsszavak): Hetvenkettő
Megtekintések száma: 350 | Letöltések: 0 | Hozzászólások: 2 | Helyezés: 0.0/0
Összes hozzászólás: 2
0 Spam
1 Erika  
Annyira idegesítő az öreg! Köszi a frisst! smile

0 Spam
2 Scale  
Egy kicsit, de én így is szeretem. biggrin Köszi, hogy írtál! ^^

Hozzászólásokat csak regisztrált felhasználók írhatnak.
[ Regisztráció | Belépés ]